Amikor ezt a bejegyzést írom, már hónapok óta itthon vagyunk Budapesten. Sőt, a zuglói lakásunk nappalijában már a Zsófi legutóbbi posztjában elmesélt Olympic nemzeti park posztere is ott lóg a falon. Sűrű időszakon vagyunk túl hazaköltözéssel, lakásfelújítással, munkábaállással, sok új itthoni élménnyel, ami persze nem mentség, úgyhogy megpróbálom rendezni az adósságomat, és az erősödő Amerika-nosztalgia közepette megpróbáljuk befejezni a blogot.

Ott tartottunk tehát, hogy május első hetét Washington államban töltöttük úgy, hogy kb. 3 napot szántunk az állam nemzeti parkjainak bejárására (ezekről írt Zsófi ebben a posztban), a fennmaradó időt pedig Seattle-ben töltöttük.Az egész hét olyan jól sikerült, hogy megpróbáltam egy kisvideóban is összefoglalni, szóval akit a mozgóképes beszámoló jobban érdekel, íme:

Szerda délután, a Mount Rainier nemzeti parkból visszatérve volt először alkalmunk Seattle-t is felfedezni kicsit. Ekkor még nem a belvárosba, hanem a Discovery Parkba mentünk, útközben feltankolva kávéval. A park a Seattle-től nyugatra fekvő öböl partján fekszik, úgyhogy jó nagyot sétáltunk itt de cserébe elég szép, tengerpartot idéző környezetben. Vacsora gyanánt egy jó pho levest dobtunk be egy Desi által kinézett vietnámi helyen. Nem ettem még korábban ilyet, de ez a füstölt marhaszeggyel felturbózott verzió nagyon jól esett, nehezen körülírható, hogy mekkora hatalmas adag leves volt ez.

Discovery Park, világítótorony

Másnap már egyre inkább Seattle belvárosát közelítettük. Reggel a Kerry Parkban kezdtünk, ami egy kis park az egyik domb oldalán, de annál jobb kilátás nyílik innen Seattle egész belvárosára. Ettől kicsit délebbre, már közel az öböl partjához helyezkedik el az Olympic Sculpture Park, amelyen keresztülsétálva érdekes kültéri szobrok között értünk le a partra.

Kilátás a Kerry Parkból - a képre kattintva galéria nyílik ;)

Innen aztán kicsit tovább sétálva a parton dél felé értük el a Pike Place Marketet, Seattle ikonikus piacát, ami a turistákat legalább annyira vonzza, mint a helyi, bevásárlást intéző lakosokat. A több szintes épületkomplexumban és az azt körülvevő kisutcákban kicsit mi is elvesztünk, és megpróbáltunk nem túl sok haszontalan dolgot megvenni (Zsófi azért gazdagodott némi szilárd testápolóval, ami persze egyáltalán nem haszontalan). Ebédre aztán a közeli Old Stove Brewing nevű helyre tértünk be, hiszen nincs is jobb néha ebédre, mint egy helyi kézműves sör mellé elfogyasztott kocsmakaja.

A délután első napirendi pontja aztán a Seattle Aquariumba vezetett, amit az öböl egyik mólójára építettek. Kellemesen elidőztünk itt mindenféle medúzák, halak, polipok, madarak, rozmárok, vidrák stb. között.

Talán a rozmár volt a legaranyosabb, érdemes végigpörgetni a képeket

Az enyhén borongós délutáni időjárás nem szegte kedvünket, és kilátogattunk a Washington Park Arboretumba, ami a helybéli University of Washingtonhoz tartozik. Persze ez is elég nagy terület, csak egy részét jártuk be, de így is láttunk néhány különleges fát, virágot stb.

A szállásunkra visszaérve következett némi törvényszerű punnyadás, ami után mi Zsófival ketten még kisétáltunk a Lake Washington partjára. (Kirkland, ahol a szállásunk volt, a tó Seattle-höz képest szemközti oldalán helyezkedik el.) A tónak ez a partszakasza elég sűrűn beépített, de azért elég pofás látványt is nyújtott a kora esti órákban, ahogy nap is előbújt még kicsit.

Suburban highlife

Péntekre is elég sűrű programot sikerült szervezni magunknak, melynek jórészét a Seattle Centerben töltöttük. Ez a városnak egy múzeumokkal és egyéb érdekes helyekkel telepakolt, jól sétálható része, ahol a mi listánkon is szereplő helyek közül a Museum of Pop Culture (a továbbiakban: MoPOP), a Chihuly Garden and Glass és a Space Needle is található. De a Seattle Center mellett található a Bill & Melinda Gates Foundation irodája is, ami mellett elhaladva hullattunk néhány könnycseppet a névadók házassága fölött, hiszen éppen pár nappal korábban jelentették be, hogy válnak.

Mielőtt azonban ideértünk volna, reggelit és kávét az egyik Starbucks Reserve Roastery-ben szereztünk, ha már a kávéházlánc Seattle-ből indult világhódító útjára. Ebben a konkrét kávéházban a szokásosnál nagyobb kávé- és ételkínálat mellett a kávékészítés folyamatát is viszonylag látványosan lehet követni.

Ilyen egy igazán nagy Starbucks belülről

Innen aztán időpontra (nyitásra) mentünk a MoPOP-ba. Nekem személy szerint ez volt az egyik legjobban várt programpont Seattle-ön belül, mert tudtam, hogy itt az érdeklődésemhez közel álló könnyűzenei kiállításokat látunk majd. No de a Nirvana-, Hendrix- és Pearl Jam-kiállításokon túl volt itt sok más érdekesség is, mint pl. a különböző filmjelmezeket bemutató tárlat (többek között eredeti Indiana Jones, Majmok bolygója és Matrix jelmezekkel), vagy éppen a fantasy kiállítás Harry Potter és Gyűrűk ura relikviákkal és egyéb nyalánkságokkal. Nekem persze a könnyűzenei részleg tetszett a legjobban a Pearl Jam-próbateremmel, valamint a kiállított gitárokkal, közte a tornádó alakú hatalmas gitárinstallációval.

Na ez a galéria tényleg tele van menő képekkel :)

A múzumban eltöltött pár óra után aztán átsétáltunk a Chihuly Garden and Glassbe. A hely Dale Chihuly üvegművészről kapta a nevét, és nemcsak beltéri tárlata van itt az alkotó és munkatársai által készített üvegből készült műtárgyaknak, de - ahogyan azt a hely neve is sugallja - helyet kapott itt egy kert is, ahol a virágok között jelennek meg az üvegkreálmányok. Elég különleges hely, mindenképp megérte ide is betérni.

Ezzel a délelőtt nagyjából el is szaladt, ezért kávét és elemózsiát kerestünk, majd csatangoltunk egyet a belváros felé, útbaejtve az Amazon Spheres nevű helyet, aminek különlegessége, hogy ez tulajdonképpen egy két üveggömbből álló Amazon iroda. Be ugyan nem jutottunk, de azt kívülről is láttuk, hogy odabent már-már botanikuskertszerű lehet az enteriőr. Seattle amúgy híres arról, hogy számos nagy cégnek van itt a központja, a már említett Starbuckson és Amazonon kívül a Microsoftnak és a T-Mobile US-nek is a városban (illetve annak szorosabb vonzáskörzetében) van a központja.

Az Amazon gömb alakú irodái

Visszatérve a Seattle Centerbe még volt hátra egy fontos programpont: a Space Needle. Ez a közel 200 méter magas kilátótorony Seattle látképének legikonikusabb épülete. Az 1962-es világkiállításra épült, és különlegessége, hogy a 158 méter magasan lévő kilátószint teljesen körbeforog az épület tengelye körül. Nyilván ez elég jó körpanorámát is jelent, viszont az üvegpadlós részre azért nem szívesen léptünk.

A nagy izgalmak után seattle-i kollégáimmal volt találkozónk, akik egy kellemes sörfőzdét választottak helyszín gyanánt a Capitol Hill városrészben. Itt aztán tényleg elég jó söröket kortyolgattunk, és a hely melletti foodtruck vacsorát is biztosított. De a lényeg, hogy nekem is és Desi kollégánőmnek is jó élményt volt végre találkozni Blaise-sel és Erickel, akikkel akkor már hónapok óta együtt dolgoztunk virtuálisan, de személyesen még nem volt alkalmunk találkozni. Ők aztán egy kisebb sétára is elvittek a környéken, útbaejtve egy remek fagyizót.

Blaise, Desi, Eric és mi

A következő nap, szombaton ismét kirándulás volt napirenden, de a North Cascades nemzeti parkban töltött napunkat Zsófi már elregélte. Vasárnap délután pedig már repültünk vissza Kansas City-be, de előtte ebből a napból is kihoztuk a maximumot meglátogatva még néhány olyan helyet, amelyek a Seattle-ről szóló útikönyvek Youtube-videók szerint kihagyhatatlanok.

A reggelt egy kellemes sétával kezdtük a University of Washington kampuszán, ami a belvárostól északra helyezkedik el. Csak hogy mondjak végre egy magyar vonatkozást, ide járt anno Tom Lantos, magyar származású egykori demokrata politikus is. Az amerikai egyetemi kampuszok egyáltalán nem rossz kirándulóhelyek, ezek jellemzően nagyon szép zöld környezetben helyezkednek el, ahol nincs túl nagy forgalom, és gyakran itt lehet a legérdekesebb, legpatinásabb épületekkel is találkozni, úgyhogy ez a hely sem okozott csalódást.

De a parkok sora itt még nem ért véget, a következő megállónk ugyanis a Gas Works Parkba vezetett. Ennek a helynek az egyik különlegessége az indusztriális hangulata, amit a régi rozsdás gázművek ittmaradt rendszerei adnak. A másik pedig a remek kilátás a Lake Unionra, illetve a tó másik oldalán az egész belvárosra. Innen nincs messze a Fremont Troll, ami egy kultikus híd alatti szörnyszobor.

És itt még nem volt vége a Seattle északi részén tett felfedezőtúránknak: elmentünk ugyanis a Ballard Locks nevű zsilipekhez, ahol botanikus kert és látogatóközpont is van. Élőben is láthattuk, hogyan emelik és süllyesztik itt a kisebb hajókat a vízen ahhoz, hogy azok az öböl magasabb vízállására föl tudjanak úszni. Az éppen átkelni vágyó helyieknek valószínűleg ez nem volt akkora élmény, mint nekünk, akik élőben sosem láttak még ilyet.

Egy kellemes kis ebéd után egy megállónk volt még hátra útban a reptér felé: a Kubota Garden nevű japánkert, ahol éppen elég sokan voltak (családosok, esküvői fotózások stb.) talán azért, mert egy szép vasárnap délutánt fogtunk ki éppen.

A repülőről aztán elég látványos volt megcsodálni a Seattle-t körülvevő öböl és tavak alkotta rendszert, valamint a felhők fölé a távolban felbukkanó Mount Rainiert. Igazán sűrű hét volt, de még ma is visszagondolva tele vagyunk élményekkel, ha a Seattle-ben, illetve Washington államban eltöltött időre gondolunk.

Seattle és Washington állam már régóta szerepel az amerikai bakancslistánkon. Tavaly hálaadás előtt magabiztosan lefoglaltuk, majd szomorúan elnapoltuk az utazást, mert a járványügyi intézkedések miatt bizonytalan lett volna elindulnunk. Május eleje viszont már ígéretesnek tűnt. Zsolti indonéz kolléganője, Desi barátnőnk is csatlakozott hozzánk a seattle-i kirándulásra, így hármasban indultunk útnak. Az egyhetes kirándulás kb. felét nemzeti parkokban töltöttük, erről számolok be ebben a posztban.

A tervünk az első két napra az Olympic-félsziget bejárása volt, mely Seattle városától nyugatra fekszik az óceán felé. Ezt követően pár városnézős és 2 másik nemzeti parkban töltött nap következett. Zene ehhez a poszthoz, majd elmesélem, miért éppen. 

Régebbről kell kezdenem a dolgot, egész vallomásos hangnemben. Szóval az Olympic Nemzeti Park régóta ismerős nekem, ugyanis itt játszódik Stephanie Meyer 2005-ben megjelent Alkonyat c könyve, majd a folytatásai és a filmváltozatok is. Lehetne szépíteni a dolgon, de ezek tulajdonképpen nem túl jól megírt vámpíros tinikönyvek. Ciki bevallani, de én ezeket többször olvastam, láttam magyarul, angolul. (Isten bizony, szoktam szofisztikáltabb regényeket is olvasni!!!) A filmek mellett szól a zenéjük (a fentebb belinkelt szám is pl.) és a gyönyörű helyszín. A bérelt kocsit a seattle-i reptér mellett felvéve tehát nyugatra indultunk, hogy az Olympic-félszigetet óramutató járásával ellentétes irányban járjuk be. Első megállónk a Port Angelestől kicsit délebbre és magasabbra fekvő Hurricane Ridge látogatóközpont lett volna. Illetve volt is, de beszámolni sajnos nem tudok róla, ugyanis hatalmas köd volt a hegyen. Nyugat felé tovább autózva a Lake Crescent viszont kárpótolt minket látványban. 

Az Olympic Nemzeti Park és a félsziget érdekessége, hogy bár a mérsékelt övben fekszik, a nedves óceáni klíma lehetővé tette, hogy mérsékelt égövi esőerdők alakuljanak itt ki. Az örökzöld tűlevelűek mellett azért lombhullatók is találhatóak az erdőkben, az aljnövényzet pedig moha- és páfrányfajokban dús. Szállásunk Forks kisváros mellett volt egy kisházban. Forks fénykora valószínű egybeesett az Alkonyat-sorozattal, a kirakatokban még mindig látni filmes plakátokat. Bár gyanítom, hogy egyre kevesebb rajongó zarándokol el ide az évente megrendezett Stephanie Meyer Napra, hiszen a korosztályom lassan kinő ebből a fantáziavilágból. Vacsora után még tettünk egy rövid sétát a a Rialto Beach-en. Sosem láttam még ilyen vad óceánpartot, sziklaszirtekkel,  hihetetlenül közel végződő fenyőerdővel. Másnap a Hoh esőerdőben, a Ruby Beach-en és a Quinault tó környékén tettünk kisebb túrákat, majd a vártnál rövidebb kocsiút után elfoglaltuk szállásunkat Seattle külvárosában, Kirklandben. 

Mivel az időjárás jónak ígérkezett, másnap a Mount Rainier Nemzeti Park felé vettük az utunkat. Tulajdonképpen egy aktív vulkánról beszélünk, mely a Cascade hegyvonulat része, a jelenlegi csúcs (Columbia Crest) 4392 méter magas, Seattle-ből tiszta idő esetén látható, bár másfél órányira fekszik kocsival. A Mount Rainier tagja a 16 legveszélyesebb vulkánnak a Földön, hiszen hatalmas pusztítást tudna okozni a sűrűn lakott környező területeken. (Érdekességként linkelem a Panorama ponton készült képeket a távolabb fekvő, alacsonyabb, de ugyanúgy vulkanikus Mount St. Helen 1980-ban történt kitöréséről.) Gleccserek, völgyek, vízesések, szubalpesi legelők tarkítják a tájat. Délnyugat felől közelítettünk, hogy elérjük a fő célt, Paradise-t. Itt látogatóközpontra számítottunk és kijelölt ösvényekre. Nos ehelyett jó útviszonyokat, de több méteres havat találtunk. A lábbelink nem igazán volt megfelelő semmilyen komolyabb havas túrához, ezért lejjebb ereszkedtünk, és a végén sikerült azért egy nem túl megterhelő útvonalat választanunk. 

Pár városi nap után, szombaton a North Cascades Nemzeti Park következett, mely az USA legkiterjedtebb gleccserrendszerével rendelkező természetvédelmi területe. Zárva lévő parkőri bódék, elhagyatott látogatóközpont után kicsit lankadtan érkeztünk, de végül izgalmas nappá kerekedett. És itt most bevallom, elhagyott az ihlet... Zsolti azt tanácsolta, hogy először egyek vacsorát, aztán írjak a meredek túraútvonalakról, a gyönyörű hegyi tavakról és a gátakról, amiket láttunk. De ezeket úgyis mutatom mindjárt a galériában. Amiről nem készült kép, és mégis eldobtuk az agyunkat, hogy a legfestőibb, legcsendesebb Diablo tóra néző kilátónál a kietlen parkolóba egyszer csak megérkezett egy 100 kocsiból álló tuningolt konvoj. Pár perces békés közjáték után, végül a kijárásomat elálló sofőrök kiengedtek, és el tudtuk hagyni a helyszínt. Hogy miért élvezik ezek az emberek a nemzeti parkokban tartott tömeges hangnyomásversenyt, rejtély... talán a jobb visszhang miatt. 

Washington állam természeti kincsei után Seattle-i belvárosi kalandjainkról Zsolti mesél majd tovább. Folyt. köv.

Ennek a bejegyzésnek a közzétételekor elárulhatom, hogy időközben jó sok dolgon túl vagyunk már megint, ezért a lemaradás is. Az egyik legörömtelibb történés, hogy mindketten szépen megkaptuk az oltásokat. Meglepetés programként Zsoltinak sikerült leadnia a mesterszakos szakdolgozatát. Megjártuk Seattle-t és Washington államot (élménybeszámoló következik). Illetve szerveződik a hazaköltözés, katonaszokás szerint már vágjuk a centit, peregnek az utolsó hónapunk napjai. Na de kaliforniai utazásunk zárásaként térjünk még vissza egy kicsit San Franciscóba. Zenének egy klasszikus szám a '90-es évekből egy innen származó bandától.

Hasonlóan Los Angeles-hez, San Francisco fejlődése is az aranyláz kapcsán indult meg erőteljesen. Part- és öbölmenti fekvése miatt hamar hajózási központ lett, erődítménnyel védve. Az 1900-as évek elején pestisjárvány és földrengés sújtotta, de a kilábalás után a város megerősödött, így a nagy gazdasági világválságot könnyedén átvészelte. Az 1960-as évektől az amerikai ellenkultúra, liberális aktivizmus, LMBTQ mozgalom fontos bázisa. Régóta a bevándorlás célpontja, a Midwesten töltött 2 év után kifejezetten szembetűnő az eltérő etnikai összetétel. San Francisco a köd és eső városa, így elkerülhetetlen volt tehát, hogy csütörtökön szemerkélő esőben érkezzünk. Először a Pier 39 (39-es móló) boltjait és lusta fókáit látogattuk meg. 

Lusta, hangos fókák

Ezt követően a legnagyobb zuhéban sikerült eljutnunk ahhoz a kikötőhöz, ahonnan a hajónk indult az Alcatraz börtönszigetre. Voltam már életemben elázva, így ez a vizes farmernadrágos élmény csak ezüstérmet érdemel tőlem (TOP1, aranyérem: a plitvicei tavaknál tett buszos kirándulás Anyával, ott még a bugyim is vizes volt). Biztonsági hőmérőzést követően egy kellően zsúfolt kompon jutottunk át a szigetre, mely 2 km-re fekszik a parttól. Az Alcatrazon 1800-as évek 2. felétől már állt erőd és katonai börtönként is működött, de csak 1934-től 1963-ig szövetségi börtön, a nehézsúlyú bűnözőket helyezték el itt (itt ült többek között Al Capone is). Összesen 36-an, 14 alkalommal kíséreltek meg szökést sikertelenül, bár a közhiedelemmel ellentétben nem lehetetlen kiúszni a partra. Érdekesség, hogy 1969-ben indián egyetemisták csoportja foglalta el a szigetet az őslakosokkal kapcsolatban hozott szövetségi intézkedések elleni tiltakozásként, közel 2 évig éltek itt. Időnk nagy részét a börtönépület bejárással töltöttük, ami nekem hátborzongató élmény volt... 

Másnap egy ikonikus helyen kezdtünk: a Golden Gate híd lábánál. A Crissy Field nevű partmenti sétányon először nyugati irányba indultunk, majd a Palace of Fine Arts-nál (művészetek palotája) kötöttünk ki. Ezeket az épületeket 1915-re, a Panama-csatorna befejezését ünneplő, Panama Pacifikus kiállításra készítették. A rotundát oszlopcsarnokok veszik körül, mindez egy kis tavacska partján. Művtörit kedvelő szememnek bizarr látvány, az Újvilágban ókori római-görög építészeti koppintást látni. Visszafelé sétálva teljes szépségében csodálhattuk a Golden Gate hidat. 1937 óta van használatban, 4 év alatt épült fel, az előkészítési-tervezési munkák előtte sokkal több időt vettek igénybe. Összesen 2,7 km hosszú, autósok mellett biciklivel és gyalogosan is át lehet kelni rajta. Art deco stílusú és a szín hivatalos megnevezése: nemzetközi narancs. Lábánál áll a polgárháború során már működő Fort Point erődítmény. Ehhez közel, a híd pillére mellett éppen szörfösök várták a hullámokat. 

Következő megállónk a belváros volt, ahol elfogyasztottuk az eddigi legjobb gyorséttermi hamburgereinket (In-N-Out), majd felsétáltunk a Lombard Streethez, és lelkiismeretesen ellépcsőztünk mellette. Ezek után napunk (ha nem az egész kirándulás) fénypontja következett, a Ghirardelli tér. A névadó Domenico Ghirardelli olasz származású "egzotikus étel importőr" volt, de neve leginkább az általa alapított csokoládémárka miatt ismert. A tér és épületei mára már nem a gyár részei, de szerencsénkre bolt és cukrászda még működik itt. Érdemes lett volna önmérsékletet gyakorolnunk a fejenként 1-1 édesség helyett, de ezért megérte – tette hozzá Gombóc Artúr. 

És a napunk még nem ért véget: a Twin Peaks ikerdombokról készítettünk néhány képet, majd a Lands End nevű park felé indultunk, ahonnan csodás volt a kilátás a Csendes-óceánra és a Golden Gate hídra (csak pont a másik irányból). A terület egy érdekessége a századfordulón épült Sutro fürdő, melynek mára már csak a romjai láthatók, illetve a dagálykor a medence maradványaiba befolyó tengervíz. Fénykorában a látogatók 7 különböző hőmérsékletű sós- és édesvízű medence közül választhattak. A közeli Golden Gate parkban megnéztük az északi szélmalmot (1902-ben látványosságnak és vízpumpának épült), kikerültünk minden családot és nárcisztikus középkorú, szelfiző férfit a tulipánok mellett, megkerestük a parkban tartott bölényeket, majd a napot egy óceánparti sétával zártuk.

Daly City-ben lévő szállásunkról másnap reggel indultunk, hogy visszacsorogjunk Los Angeles-be, de ezekről a partmenti kalandokról már beszámoltam. Ez volt tehát Kalifornia, nehéz lenne elfelejteni, mert olyan szuper élmény volt.

Észak felé folytatva kaliforniai kirándulásunkat a következő napirendi pont a Yosemite nemzeti park volt a következő úticél. Ahogyan a korábbi napokban, itt is enyhén télies időjárást fogtunk ki, zene a poszthoz szóljon ezért Bon Ivertől, akinek művészneve franciául jó telet jelent.

A Yosemite-ről előzőleg nem tudtunk annyit, mint Amerika egyéb híres nemzeti parkjairól (pl. Grand Canyon, Yellowstone). Ahogyan azt Toto barátunk később megjegyezte, a parkban készült képeink olyanok, mint az Apple Macjein a háttérképek, hiszen az operációs rendszerüknek van is egy Yosemite-ről elnevezett verziója. Nekünk azonban még a kiejtéssel is gondunk akadt eredetileg: amikor úgy másfél évvel ezelőtt a név második felét májtnak ejtettem, a kollégáim egy ideig bután néztek, majd nagy nehezen leesett nekik, hogy a joszemitire gondolok. "It's beautiful, you should definitely go!" - tették hozzá.

Szelfink volt már jobb, háttér hozzá aligha

A Yosemite Nemzeti Park tehát már elég korán felkerült az amerikás bakancslistánkra, és tudtuk, ha Kaliforniába eljutunk, ide is el kell mennünk. A címben szereplő párhuzam kicsit sántít ugyan, engem a hely mégis gyerekkorom gyakori kirándulóhelyére, a Tordai-hasadékra emlékeztet leginkább amiatt, mert a fő útvonalon megközelítve mindkettő egy hegyvonulatba vájt szurdoknak tűnik, amelyet folyóvíz alakított.

Nyugat felől érkezve jól kiépített úton lehet a völgybe, Yosemite Valley-be érkezni. Itt egykor indián törzsek laktak, amelyeket az aranyláz idején üldöztek ki nem túl barátságos és a mából visszatekintve nem túl dicsőséges módon az európai-amerikaiak. A hely neve az ezt megelőző időkből származik, a Miwok nyelven gyilkost jelent, és más törzsek nevezték így a völgyben lakó Ahwahnee indiánokat.

Késő délutáni borongós kép a völgyről, bal oldalon az El Capitan, jobb oldalon a Bridalveil vízesés

Mi ugye március közepén jártunk itt, ekkor a magasabban fekvő utak még a téli időszaknak megfelelően le voltak zárva, így néhány kilátópontra nem jutottunk fel. Viszont így is jó minőségű úton jutottunk el a völgybe, ahol első megállónk az alagút utáni Tunnel view-hoz vezetett megcsodálni a völgyet reggeli napsütésben.

Még egy kép a völgyről immár nélkülünk, úgysem lehet betelni vele

A völgyben befelé, azaz kelet felé továbbhaladva ezután a Bridalveil Fallsnál álltunk meg alulról megcsodálni a 188 méter magas vízesést. Innen aztán a közút legvégénél lévő parkolóig mentünk, és innen gyalogos túrára indultunk. Kinéztem ugyanis, hogy a Merced folyó mentén felfelé vezető túraútvonalak a legszebbek, ezek közül a Mist & John Muir Trail a Vernal és a Nevada vízesésekhez vezet föl. Szépen kiépített a túraútvonal eleje, egy hídon átkelve kiépített sétányon jutottunk egyre beljebb, ahol a sziklafalak már egészen szorosan fogják közre a folyót. Az útvonal viszont egyre csak emelkedett, és emiatt megintcsak belefutottunk a késő téli időjárásba. Egy ponton túl ugyanis annyira havas volt az ösvény, hogy a négykézláb csúszkálást már nem vállaltuk be, és inkább visszafordultunk. Az alacsonyabban fekvő Vernal vízesést azért alulról és picit távolabbról így is láttuk.

Katt a képre a galériához!

A túra után átautóztunk a "központnak" számító Yosemite Village-be, ami a turistákat fogadó kis falu a folyó északi oldalán. A kötelező kávé- és hűtőmágnes-vásárlást követően aztán előbb a falu környékén, majd a folyó északi oldalán csatangoltunk, megnéztük a Yosemite Fallst, ami egy több szakaszból álló vízesés. Távolról nézve úgy tűnik, mintha lenne egy fenti és egy lenti vízesés (Upper Falls és Lower Falls), de a kettő között van egy középső szakasz is, ahol több, kevésbé látványos lépcsőn zuhan tovább a víz. Ha nehezen is kivehető, azért mindenképp elképesztő látvány.

Yosemite Falls és további képek

Visszafelé, azaz nyugat felé haladva aztán több ponton is megálltunk még sétálni a folyóparton és annak környékén, megcsodálni több szögből is az U alakú völgy látványát, oda-vissza átsétálni a hidakon, vagy éppen alulról bámulni az El Capitan szikla monumentalitását.

Élményekkel tele indultunk vissza a szállásunkra Oakhurstbe, ahol a fárasztó napot egy kiváló mexikói étteremben zártuk vacsorával. Sok hely van még a Yosemite nemzeti parkban, amit érdemes felfedezni, úgyhogy nálam ez is felkerül a "De jó lenne ide még visszajönni!" listára.

Miután elteltünk a kaktuszok és a sivatag látványával, illetve a nyakunk is rákvörösre égett, kirándulásunk 3. napján útnak indultunk a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Parkok felé. A parti hegylánctól keletre, az állam belsejében fekszik a Central Valley (központi völgy). Vízellátásának és mediterrán éghajlatának hála az USA egyik legtermékenyebb területe. Az út mentén rengeteg citrusültetvényt láttunk, narancsfák rendezett sorokban egy-egy pálmafával szegélyezve. 

Lemon Cove és Three Rivers után enyhén kanyargós út jelezte, hogy a nagy völgyből megérkeztünk a Sierra Nevada hegylánc lábához. A parkőrnek bemutattam a belépőkártyánkat, és fölényes mosollyal válaszoltam a "van nálatok hólánc?" kérdésre. Csomagtartónkban ugyanis ott lapult a Los Angelesben beszerzett kis táska a park ajánlása szerint. Elindultunk tehát mamutfenyőkre vadászni. A szemerkélő esőben magabiztosan vezettem a szerpentineken. Pattogó dobhártyám és a havas eső viszont azt jelezte, hogy felfelé tartunk. Ekkor még továbbra is állítottam Zsoltinak, hogy nem lesz itt hó, no para. Elég hamar kiderült, hogy ez a nap lesz a "Butaságom története" következő része, mert egyre több hóláncos autó jött velünk szembe, és a pihenőknél egyre több kiránduló vesződött valamivel a kerekeknél.

Szóval az "utolsó lehetőség, hogy feltedd a hóláncot" feliratú táblánál mi is leálltunk. Elengedtük a reményt, hogy majd bontatlanul visszaváltjuk egy autósboltban a csomagot és fittyet hányva az autókölcsönző cég előírására, belekezdtünk a műveletbe. Kb. 20-25 perc alatt (óráknak tűnt) felszenvedtük a hóláncokat a két első kerékre mi is. Ekkorra már szakadt a hó, a kabátunk ujja sáros lett, térdeltünk a latyakban és attól tartok, az elhaladó autósoknak villantottunk kőművesdekoltázst is párszor. (Tanulság dr. Észfej Zsófiának: ha igazi HEGYRE mész, akkor ott márciusban biztos lesz hó, és előző este kötelező jelleggel nézz meg egy Youtube-videót a hólánc felhelyezéséről.)

(ügyes kis fehérnép ez...)

A Sequoia Nemzeti Parkot 1890-ben alapították a fenyőállomány védelme céljából. Tulajdonképpen összeolvadt a tőszomszédságában fekvő Kings Canyon Parkkal. A sequoiák (magyarul óriás mamutfenyő, hegyi mamutfenyő) a Föld legnagyobb tömegű élőlényei, a legidősebb példány 3200 éves lehet. A Sierra Nevada hegységből terjedt el, a legnépesebb állomány itt él. 50-80 méter magasra nőnek, törzsük átmérője 5-7 méteres is lehet. Az angol redwood elnevezés vaskos, rostos kérgük vöröses színe miatt ragadt rájuk. (Összehasonlításként: Magyarországon a legmagasabb mamutfenyőpéldányok az iharosberényi Inkey-kastély kertjében találhatóak. Feltételezhetően a legnagyobb egy 41 méteres mamutfenyő volt itt, melyet 2018-ban kiszáradás miatt vágtak ki, 135 évgyűrűt számoltak össze a tönkön.)

Első havas megállónk a Giant Forest (óriás erdő - inkább óriások erdeje) látogatóközpont volt, ahol hálát adtam, hogy elég sok réteg volt rajtam a széldzseki alatt, és hogy mégis túrabakancsban jöttem el az útra. Hólánc valóban kellett és az idegesítő hangot leszámítva, megnyugtató volt, hogy felraktuk. (Bár délután már találkoztunk hótolóval ezeken a magasan fekvő helyeken is!) Zsolti már ott kijelentette, hogy ez eddigi élete legszebb téli kirándulása. Hetekkel később visszagondolva is teljesen igaza volt. Leírhatatlan érzés volt abban a havas csendben ilyen óriás fák lábánál sétálni. Zavarba ejtő szembesülni azzal, hogy milyen apró az ember, és hogy milyen véges az életünk, főleg ha ezekhez a 3000 éves csodák mellett állunk. 

Estebédünk és felejthető szállásunk után másnap az iker nemzeti park, a Kings Canyon felé vettük az irányt. Itt már csak a hó maradványaival találkoztunk. Az előző napihoz hasonló élményeket gyűjtöttünk a hólánccal való bíbelődést leszámítva. Délután pedig ismét leereszkedtünk a völgybe, hogy Oakhurstben elfoglalhassuk egy patak melletti kisházban a következő szállásunkat.

A bejegyzés címében Benedek Elek Az erdő télen c. versét idéztem. Érdekességként linkelem a videót arról, hogy a NatGeo pár évvel ezelőtt hogyan fotózta ezeket a fenséges fákat. Aki pedig kedvet kapott az erdőkhöz, annak szeretettel ajánlom a Filmdzsungel Stúdió nemrég megjelent, Amiről a fák suttognak című csodás filmjét. 

Kaliforniában az a jó, hogy méretéből fakadóan itt aztán tényleg van minden: óceánpart, hegyvidék, tavak, a mediterrán éghaljathoz közelítő szőlő- és borvidék, és a délebbi tájakon egészen sivatagos helyek is. Mi pedig látni is szerettük volna az államnak minél több arcát, ezért kaliforniai utazásunk második teljes napján (az első napról Zsófi beszámolója itt olvasható) Los Angelesből keletre indultunk, a Joshua Tree nemzeti park felé.

A joshua tree-ről korábban annyit tudtunk, hogy egy (na jó, talán a legfontosabb) U2-album címe. Zene tehát ehhez a poszthoz a U2-tól. A zenekar állítólag azért választotta ezt a címet az Amerikáról szóló albumuknak, mert Bonónak megtetszett a Joshua fák bibliai elnevezése: a latinul a hangzatos Yucca brevifolia nevet viselő növény a mormon legenda szerint arról kapta nevét, hogy a korai telepesek szerint a fa ágai az imádkozó ószövetségi próféta, Józsué széttárt karjaira hasonlítanak.

Los Angeles felől érkezve a park legkönnyebben úgy közelíthető meg, ha a 62-es úton a park északi részén fekvő Joshua Tree és Twentynine Palms települések felé haladunk. Így tettünk mi is, a Joshua Tree Visitor Centernél dél felé letérve értünk be a parkba. Első megállónk Hidden Valley-be vezetett, ahol sikerült a kevésbé ösvényre tévednünk, így senkitől sem zavartatva figyelhettük meg közelebbről ezeket a jukkákat.

Ezután a Barker Dam és a Wall Street Mill felé kanyarodtunk. Előbbi egy gát akarna lenni, csak éppen a sivatagos tájban túl sok víz már nincs körülötte. Utóbbihoz egy kicsit hosszabb gyalogút vezetett, melynek végén nem éppen New York üzleti negyedében találtuk magunkat: az ironikus elnevezés egy 19. századi elhagyott aranybányára utal, amely körül néhány szintén régről itthagyott tárgy (pl. autók) találhatók. Sikerült nem belelépnünk semmilyen éles rozsdás tárgyba, viszont ezen a szakaszon kezdtünk el igazán leégni: nem igazán számítottunk rá, hogy 20-22 fokban is olyan erős lesz a napsütés, hogy utána még legalább egy hétig éreztük a karjainkon és a nyakunkon.

Némi újabb autózás után a Keys View-nál álltunk meg, ahogyan azt a neve is sugallja, a kilátás miatt, majd ezt a megállót a Jumbo Rocks követte, ahol a sivatagos tájba már nagyobb sziklák is vegyültek. Ettől nem messze tettünk egy újabb kisebb túrát az Arch Rock Trailen, ami nevéhez hűen egy ívelt sziklához vezetett el, néhol egészen szűk sziklák között.

Ekkorra már azért elég sokat sétáltunk, de két kis túra között mindig volt idő az autóban pihenni egyet. Az egész park ugyanis akkora, hogy azért elég sok idő végigautózni rajta. Márpedig nekünk ez volt a célunk, bemenni valamelyik északi kapunál, majd a főbb látnivalókat déli irányba végigvéve elhagyni a parkot a déli ki- és bejáraton át. Mielőtt azonban Palm Springset is érintve visszaindultunk volna Los Angeles felé, megálltunk a Cholla Cactus Gardennél, ahol a növényzet egy másik érdekességét, a bokorkaktuszt vettük szemügyre (már amennyiben a Wikipédia nem vezetett félre, amikor a cholla cactus magyar megfelelőjét próbáltam megtalálni).

Összességében a Joshua Tree nemzeti park nagyon nagy élmény volt mindkettőnknek: kies, sivatagos pusztát láttunk már Arizonában és Utah-ban is, de ez a növényzet miatt mégis más volt: hatalmas, különleges és lenyűgöző.

Tegyünk úgy, mintha nem lett volna a járvány miatti latolgatás, menjünk-ne menjünk, lelkiismeret-furdalás, szorongás, indulás előtti napokban teszteredményre várakozás. Inkább mesélek egy kicsit Kaliforniáról. Zenének egy régi szám: lehúzott ablak, napsütés és partmenti vezetést képzelek hozzá. Nekem eddig nagyjából ezek az asszociációk jutottak eszembe erről az államról, filmélmények alapján persze. Nem tudtam, hogy ez az USA legsűrűbben lakott és 3. legnagyobb állama (Alaska és Texas után). Hogy a földrajza mennyivel változatosabb mint a filmekben látott San Franciscó-i dombok és az óceánpart. A 8 teljes napot felölelő kirándulásunk Los Angelesben kezdődött (és itt is ért véget). Péntek este érkeztünk egy turbulenciamentes repülés után, átvettük a lefoglalt bérelt kocsit (egy új Toyota Corollát), és elfoglaltuk az első Airbnb-szállásunkat. 

Los Angeles területét a prekolumbián időkben chumash és tongva indiánok lakták. 1542-ben viszont megérkezett Juan Rodríguez Cabrillo, aki a területet spanyol fennhatóságúnak nyilvánította megpecsételve ezzel az őslakosok sorsát (különböző betegségekkel, népirtással, kitelepítéssel és szolgasorba taszítással). Spanyol, majd mexikói uralom után, 1848 után lett az Egyesült Államok része. Az aranylázzal pedig megindult az a demográfiai, gazdasági robbanás, ami a mai napig meghatározza a város képét. Egy medencében helyezkedik el körülvéve hegyekkel és a Csendes-óceánnal. Éghajlata mediterrán, ebből következik a kisalföldi szememnek megunhatatlan flóra hatalmas jukkákkal és pálmafákkal.

Másnap reggel Beverly Hills és Hollywood felé indultunk. Mivel úgyis tele van már a szekrény Louis Vuitton táskákkal, így a Rodeo Drive üzleteit csak autóból csodáltuk meg. Egy következő kiküldetés során viszont szívesen laknék itt egy helyes kis villában. Ezt követte egy rövid séta a Hollywood Boulevardon, ahol megnéztük a hírességek sétányát, a Walk of Fame-et, illetve egy rövid szakaszát. 1960 óta gyűlnek a szórakoztatóipar csillagai a járdán, mára több mint 2 ezer. A járvány miatti turisztikai pangást talán itt tapasztaltuk meg először, nyüzsgés helyett csak buszra váró helyiekkel és hajléktalanokkal találkoztunk. Pedig Hollywoodban már az 1910-es évektől működtek filmstúdiók, 1921-re pedig már a Föld filmiparának 80%-a ide koncentrálódott (emiatt lábalt ki könnyebben a város a gazdasági világválságból is). De ez a kopottas sugárút nem ezt az aranykort idézte. 

Újabb kötelező bakancslistás hely következett: a Hollywood-felirat. A Mount Lee-n, 1923-ban ingatlanhirdetésnek emelt ikonikus felirat leginkább a csillagvizsgálónak is helyet adó Griffith Parkból megcsodálható. A lezárások miatt azonban csak egy rezervoár körüli sétaútvonalról láttunk rá több szögből is. 

Belvárosi kolbászebédünket egy Grand Central Market nevű piacon vettük meg, majd a változatosság jegyében a következő programpont egy csatahajó volt. Úgy voltunk vele, hogy habár nagyon büszkék vagyunk az Osztrák-Magyar Monarchia Császári és Királyi Haditengerészetére, aminek a flottája a 6. legnagyobb volt az I. világháború elején, de az 1918-ban mégiscsak megszűnt. A USS Iowa viszont 1942-1990 között volt bevetésen. És akkor itt most abba is hagyom a Wikipédiáról való idézgetést, mert persze lövésünk sincs ehhez a hadászati témához. Azt se értem pontosan, hogy mi a különbség a haditengerészet meg a tengerészet között (navy vs. marines). A hajó maga lenyűgöző, habár csak a fedélzetet lehetett bejárni: 45 ezer tonna (felszerelve plusz 10 ezer), 270 méter hosszú és 33 méter széles, tele van olyan fegyverekkel, ágyúkkal, amiknek a nevét még egy angol-magyar online szótárral se tudtam lefordítani. Más világ. Különösen akkor éreztem ezt, amikor veteránok arról meséltek egy videóban, hogy egy-egy erődemonstráció keretében elsütött ágyúsor milyen zajjal járt, és ez milyen euforikus érzéssel töltötte el őket. A hajót 1990-ben nyugalmazták, 2012 óta működik múzeumként. Elgondolkodtató, hogy háborút át nem élő generáció tagjai vagyunk Zsoltival, szerencsénkre. Bárcsak így is maradna. 

Délután kocsiba ültünk, vettünk egy hóláncot (hogy miért, az későbbi bejegyzéseinkből kiderül majd) és Santa Monica felé indultunk. Megtapasztaltuk, hogy milyen a Los Angeles-i torlódás és dugó a 6 sávos autópályán. Hát nem életem élménye. A Santa Monica-i mólón összegyűlő tömeggel egyetemben. De a Csendes-óceán gyönyörű volt.

Szerencsére nem búcsúztunk el tőle még, mert egy héttel később, akkor már még több élménnyel tele, San Franciscóból a part mentén vezettünk vissza "Loszi" felé. Aznap, a visszafelé vezető úton a hosszú autózás után egy hegyi tavernában ebédeltünk, majd Santa Barbara felé fordultunk. Itt meglátogattuk az 1786-ban ferences missziósok által alapított templomot, ahol éppen kültéri szentmise zajlott. Mindeközben az út másik oldalán a parkos részen félpucér fiatalok gyülekeztek és füveztek, ez Amerika. A napot a parton zártuk, ahol már én is tapicskoltam kicsit a vízben.

Újabb horror vezetési élmény után érkeztünk az utolsó szállásunkra, ahonnan vasárnap reggel indultunk a reptérre, hogy délre már ismét Kansas City levegőjét szívjuk. A kaliforniai kirándulásunk fennmaradó 6 napjáról a következő bejegyzésekben számolunk majd be. Lesz itt minden, mint a búcsúban: sivatag, hegy, hó, eső, köd, még több eső, mamutok, bölények, fenyők... Folyt.köv.

Tavaly ilyenkor megjártuk Texast, és azt hittük, idén már az USA keleti/nyugati partját is végigkorzózzuk majd Washingtontól Bostonig, Los Angelestől San Franciscóig. Ezekből nem lett semmi, de ha a teljes évet nézzük, azért voltak emlékezetes pillanatok (leginkább a májusi kiruccanás a Grand Canyonhoz, vagy amikor nyáron 10 nap alatt 8 nemzeti parkot jártunk be). Az év második fele szürkébb volt, csendesebb, eseménytelenebb. De legalább egészségesek vagyunk.

Hogy azért a karácsonyi ünnepek ne teljenek teljesen eseménytelenül, Zsófival egy 3 napos kirándulást beterveztünk karácsony utánra. Északnyugat-Arkansas-t vettük célba, ami autóval kb. 3,5 órára van, azaz járványügyi szempontból nem túl nagy kaland. Zene a poszthoz a dal, amit legtöbbször hallgattunk meg az autóban:

Kansas City-ből kb. 230 mérföldet utaztunk déli irányba hogy elérjük úticélunkat, Eureka Springs-et. Az út alatt megcsodálhattuk az igazi vidéki Amerikát, ahol mintha tényleg nem lenne semmi. Egymástól távol eső kisvárosok egy-egy benzinkúttal, szétszóródott házakkal, és szemmel láthatóan nem túl jó jövedelmi helyzettel. Mintha Missouri államnak ezeken a kietlen részein a többség továbbra is mezőgazdaságból élne.

Eureka Springs egy kb. 2 ezer fős kisváros Arkansas állam északnyugati részén. Különlegessége, hogy hegyvölgyes terepen fekszik, bár túl magas hegyekre nem kell gondolni. A földrajzi adottságok miatt azonban nincs a városban két utca, melyek merőlegesek lennének egymásra, ami Amerikában, a négyzetrácsos városok hazájában igen nagy dolog. Cserébe kacskaringós utcái vannak, illetve a házak közt rések, melyeken lépcső vezet fel az alsó utcáról a felsőre és vissza. A város becenevei közé tartozik a "The Stairstep Town" és a "Little Switzerland of America" (erős túlzásnak tűnik).

Városkép, Eureka Springs

Másik fontos jellemzője, hogy tele van viktoriánus stílusú házakkal, villákkal, amiket Zsófi kérésére igyekeztem serényen le is fotózni (lásd a galériát picit lentebb). Továbbá, ha már a "springs" szó szerepel a hely nevében, akkor Eureka Springs is több forrással rendelkezik, amelyeket a helyiek igyekeztek megfelelően ki is táblázni.

Szerény kis forrás nem túl szerény pavilonnal

Mielőtt a városba értünk volna, megálltunk megnézni a Thorncrown Chapelt, ami egy nagyon hangulatos kis kápolna a kanyargós erdei úttól nem messze, elég pazar környezetben. Talán a december vége nem a legjobb időpont kiemelni a természeti adottságokat, de elképzeltük, mennyire szép lehet ez a táj tavaszi virágzáskor, ősszel vagy télen hóban. A kápolna után egy közeli tóhoz mentünk kirándulni, ahol viszonylag szép időben tettünk egy kb. 2 órás túrát a Leatherwood Lake körül.

Thorncrown Chapel

Leatherwood Lake

Kb. késő délután érhettünk a városba, a központon átautózva először a város vallási témájú parkját néztük meg. Ez az egyik város fölötti dombon fekszik, és arról híres, hogy itt egy hatalmas szabadtéri színpadon szoktak Passiót játszani. Mi ezt így karácsony után nyilván nem láttuk, megcsodálhattuk viszont a 20 méter magas, Christ of the Ozarks névre keresztelt Jézus-szobrot. A dombról lenéző szobor elhelyezése talán érthető a vallási témájú park mellett, leginkább azonban a Rio de Janeiró-i Krisztus-szobor olcsó paródiájának tűnik.

A vallási vonatkozások mellett (ellenére?) megemlítendő az is, hogy Eureka Springs kifejezetten LMBTQ-barát hely: 2014-ben az első város volt Arkansas államban, ahol engedélyezték az azonos neműek házasodását. Mi csak annyit érzékeltünk, hogy a város számos vendéglátóhelye a Google Térképen LMBTQ-barátként hirdeti magát, illetve helyenként ki van téve egy-egy szivárványos zászló.

Késő délután foglaltuk el szállásunkat, ami egy várostól távolabb eső szállóban volt, amit Airbnb-n foglaltunk. Egy régi istállóépületet alakítottak át három lakóegységes szállóvá egy kellően kietlen helyen ahhoz, hogy a teraszunk völgyre nézzen. Kicsit hideg volt ugyan, de a pezsgőfürdő kárpótolt, sikeresen kiáztattuk magunkból 2020 fáradalmait.

A következő napon egy másik közeli tóhoz mentünk először, a Beaver Lake-nél a közeli gátat néztük meg. Nem volt egy túlságosan turistacsalogató hely, de legalább végigsétáltunk a gáton, és megcsodáltuk a környéket. A városba érve aztán a helyi magyar vonatkozású templomot, a Saint Elizabeth of Hungary Catholic Church-öt ejtettük útba. Szent Erzsébetről elnevezett templomot ugye már láttunk Denverben is, és itt is elsősorban azt szerettük volna megtudni, hogy a világnak ezen a távoli pontján miért egy magyar szentről neveznek el egy katolikus templomot. Annyi derült ki, hogy az építtető, Richard Kerens, édesanyja emlékének szánta a templomot, akit Elizabethnek (Erzsébet) hívtak, valamint Richard Kerens 1909 és 1913 között az Osztrák-Magyar Monarchia USA által delegált nagykövete volt.

A belvárosban először a helytörténeti múzeumot szerettük volna megnézni, ami azonban nem nyitott ki, bár a nyitva tartás alapján kellett volna. Ez annyiban nem volt teljesen meglepő, hogy már korábban is olvastuk-hallottuk, hogy hétfőtől szerdáig sok hely nem nyit ki a városban, mi pedig éppen kedden próbálkoztunk bejutni a múzeumba. Ehelyett inkább sétáltunk egyet a belvárosban, majd beültünk ebédelni. Hogy a kiadós ebédet lesétáljuk, körbejártuk a várost a 3,5 mérföldes "historic loop"-ot, amely nagyon szépen végigvitt a belvárost övező dombokon épült viktoriánus villák között, majd átvitt erdősebb részeken is, hogy végül visszakeveredjünk a belvárosba.

Galéria sok szép házzal

Ha már belváros, a főutca tele van kézműves (vagy kevésbé kézműves) boltokkal, éttermekkel, kávézókkal stb., szóval a város igyekszik kimaxolni a turizmust. Mi is betértünk néhány boltba, vásároltunk helyi édességeket, és Zsófi válogatott néhány szappant egy fürdősboltban. A nagy sétánk után pedig egy másik étteremben kipróbáltunk néhány helyi desszertet, amelyek közül a huckleberry pie nagyon finom volt (a huckleberry-t a Google amerikai áfonyának fordítja, ennél jobbat én sem tudok).

A délután hátralévő részében a várostól kissé délre eső tavat jártuk körül, csak hogy tényleg meglegyen a kellő mennyiségű séta. Innen visszatértünk a szállásra, és a napot csendes pihenővel és pezsgőfürdővel zártuk. Vegyes érzéseket hagyott bennünk Eureka Springs. Egyrészt érthető, hogy egy ilyen kisváros ilyen környezetben miért a turizmusban rejlő lehetőségeket próbálja kihasználni. Másrészt az volt az érzésünk, hogy picit több befektetéssel ebből a helyből többet is ki lehetne hozni, kicsit szebben felújítani a korosodó épületeket. Persze lehet, hogy akkora tömeget azért nem vonz a hely, hogy legyen mit befektetni. Mindenesetre hasonló turistacsalogató kisvárosokat Európában szebb állapotban találtunk (Cesky Krumlov, Bruges vagy Hallstatt jut kapásból eszembe). Ilyen szempontból persze a komolyabb történelmi múlt nem hátrány, főleg ha együtt jár egy hangulatos macskaköves főtérrel, a belvárosban limitált autóforgalommal stb. Ehhez képest a mindössze 140 éve alapított Eureka Springs kifejezetten fiatalnak számít.

Black Bass Lake, Eureka Springs

A következő napra kaptunk egy jó kis esőt, ami a hazaút miatt nem volt különösebben zavaró. Hogy egy további programpontot azért beiktassunk, először nyugat felé vettük az irányt, és megálltunk Bentonville-ben. Itt már nem először jártunk, az egy évvel korábbi Texas roadtripünkről hazafelé is megálltunk itt megnézni a Crystal Bridges múzeumot. Ezúttal viszont Zsófi a Peel Mansiont nézte ki, ami egy elég jó állapotban megtartott és múzeumnak berendezett villa kb. a város közepén, egy sokszor akkora Walmart közvetlen szomsédságában. Innen aztán már tényleg hazafelé vettük az irányt, főleg mivel ekkor még mindig esett. Kansas City-be érve pedig a kedvenc mexikói éttermünkben egy kiadós ebéddel zártuk a kirándulást. (Ha valaki nem tudta volna, a mexikói és az amerikai konyha keveredésének egyik kellemes hozadéka az oreós churros.)

Amikor mindezt írom, már január elseje van. 2021 első napja komolyabb havazást hozott Kansas City-re, úgyhogy ki is mentünk egy délutáni sétára Zsófival. Csak remélni tudjuk, hogy az új év több még több élményt hoz majd nemcsak itt Amerikában, hanem az óceán másik oldalán is, amikor végre újra találkozhatunk majd családdal, barátokkal. Addig is mindenkinek jó egészséget és boldog új évet kívánunk!

Jacob L. Loose Park, Kansas City, 2021. január 1.

Élménybeszámolós bejegyzéssel sajnos nem igazán tudtunk szolgálni augusztus óta, mert a szigorítások miatt halasztanunk kellett a frankón megtervezett Seattle-i utunkat. Azért a környékünk ősszel igazán csodálatos, és jó sokáig nézegethettük a rozsdásodó leveleket a fákon, de a lombhulláson kívül túl sok izgalom azért mégsem történt felénk.

Leszámítva persze az elnökválasztást, illetve az azt követő hetet, amikor 0-24 órában ment a CNN nálunk. Nem titok, hogy Bidennek drukkoltunk, és reméljük, hogy mostanra Melania már pakolja a bőröndjeit, a férje önbarnítóit és póthajait. Örömünkre az egyik kedvenc parkunk felé élők is főleg a Biden-Harris-kampány plakátjait szúrták le az előkertjeikben (kedvenceink: "By,Don" felirat felett Trump frufruja és a "Szavazz Biden-re, ő legalább nem akar fertőtlenítőt itatni veled" szövegűek voltak). Tegnap szavaztak az elektorok is (micsoda formalitások!), a szavazataikat január 6-án fogják hivatalosan összesíteni és január 20. lesz a beiktatás napja. Ezt követően, pedig... nos reméljük, hogy olyan idillikusan fog zajlani minden a Fehér Házban, mint Az elnök emberei c. sorozatban, amit nemrég kezdtünk el nézni.

Érdemes megemlíteni azért, hogy a választás utáni hétvégén ellátogattunk St. Joseph-be, ami tőlünk északra fekszik kb. 1 órányi autóútra, a Missouri folyó partján. Első ránézésre a hely egy poros amerikai kisváros, a belvárost átszelő utat kétemeletes, elhagyott épületek szegélyezik, mint a filmekben. (Funfact: itt született Eminem.)

A program akkor kezdett el érdekesen alakulni, amikor beléptünk a Patee House Museumba. Az épület 1858-as megnyitásakor szállodaként üzemelt, a vadnyugatra utazók még utoljára itt élvezhették a puha ágy és a hideg-meleg vizes fürdőszobák kényelmét. 1860-tól a Pony Express nevű lovas futárszolgálat indítóközpontja a hotel földszintjén működött. Az 1800-as évek közepén kb. 1 hónap kellett ahhoz, hogy New Yorkból levelet, híreket tudjanak a nyugati partra küldeni lovasokkal, postakocsival, hajóval vagy vasúttal. A Pony Express egyéni futárokat foglalkoztatott. A kontinenst nyugat-keleti irányban átszelő, 1800 mérföld hosszú útvonalon létrehoztak 180 váltóállomást, ahol futárt, lovat tudtak cserélni. Futár csak vékonydongájú, bátor, nőtlen, lóval és fegyverrel bánni tudó férfi lehetett (árvák előnyben!). Így lett ez a leggyorsabb szolgáltatás akkoriban, St.Joseph-ből Sacramentóba 10 nap alatt jutott el így egy levél (ennek ellenére a cég csupán 18 hónapig volt életképes). A szálloda báltermében a polgárháború alatt hadbíróság székelt, de később leányiskola és ruhagyár is volt az épület. 1963 óta múzeum, gyűjteménye lenyűgöző. A szállodai szobákon kívül vannak berendezett régi boltbelsők, telekommunikációs-közlekedéssel kapcsolatos tárgyak, a legjelentősebb talán az 1800-as évek végi vasútállomás és gőzmozdony. 

A múzeum udvarán látogatható Jesse James háza is, mely eredetileg nem itt állt, de fogták, felkapták és átköltöztették a 4 helyiségből álló kis faházat. Jesse Missouri államban született. Rövid, de erőszakos, törvényen kívüli élete végén St. Joseph-ben keresett menedéket családjával és itt is érte a vég 1882-ben, amikor egy bandatársa, Robert Ford amnesztia reményében lepuffantotta. A történet szerint reggeli után James és Ford átvonultak a nappali szobába, hogy megtervezzék következő rablásukat, de Jesse meglátott egy foltot a falon, felállt egy székre, hogy letörölje, Bob pedig agyonlőtte. A gyilkos golyó helyét a fal ma is őrzi. (Újabb példa arra, hogy lesz egy közönséges bűnöző szájhagyomány útján legenda, lásd Viszkis.

Ebéd után a következő megállónk a Glore Pszichiátriai Múzeum volt. A városban 1874-ben nyitott meg a 2. sz. Állami Elmegyógyintézet. A campus jelenleg börtönként/javítóintézetként működik, nem túl barátságos szögesdrót kerítéssel körbevéve. A múzeum ennek tőszomszédságában van. A kiállítás végigvezet a pszichiátria történetén, felvillantva a különböző korok "terápiás" módszereit, a modernkori elmegyógyintézetek hintaszékes világát. Habár a kiállított tartalmak nagy részével már találkoztam, nagyon nyomasztó belegondolni, hogy a mentális betegségek története egy szégyenteli foltja az orvoslásnak. A rácsos ágytól, az embernagyságú mókuskeréktől az elektrosokkig, a lobotómiáig vezetett az út, majd eljutottunk ugyan a komplex terápia-rehabilitáció megközelítéshez, a stigmatizáció mégis a mai napig jelen van. Nem nagyon fotóztunk, de ajánlom a múzeum angol nyelvű bevezető kisfilmjét.

A napot sétával zártuk a Krug Parkban, illetve a folyóparti sétányon. Ennél kellemesebb csalódás nem is érhetett volna ezzel a kisvárossal kapcsolatban. 

A hálaadás nov. 26-án csendesen telt, és két hete még történt egy nem várt esemény. Zsolti beteg lett (no semmi komoly, csak egy kis fejfájás és köhécselés), múlt héten pedig bejelentette, hogy "picit nem nagyon" érez szagokat (értsd: egyáltalán nem, semennyire sem). A kocsiban ülve elvégezhető, gyógyszertári öntesztelés eredménye negatív lett, de szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, a tünetei alapján valószínű, hogy elkapta. Nekem meg vagy egy amazoné az immunrendszerem vagy tünetmentesen hordozom a vírust. Zsolti azóta már jobban van, még szerencse, hogy az ízérzése megmaradt és teljes egészében élvezhette az első közös mézes krémesünket. 

Így vagyunk mi most. Vírusosan vagy anélkül. Kivételesen a végén ajánlok most zenét, Tóth Krisztina egy versének megzenésítését. Ki tudja, talán még egy kirándulós bejegyzés azért összejön az idei évre... 

Mivel komolyabb utazásos bejegyzés leghamarabb december elején várható (ha a bubópestis kegyes lesz hozzánk), ezért jelentkezem egy poszttal az Amerikai Jazz Múzeumról, ahol múlt hétvégén jártunk. Zenének egy klasszikus Ella nénitől és Lajcsi bácsitól. 

Gyerekkorom óta otthon mindig szólt valami zene. Hogy felnőttkoromra koncertre járós lettem, azt is a szüleimnek köszönhetem, mert előbb voltam pld. a szombathelyi jazz fesztiválon, mint a tengernél. És habár a tudásom a jazzről korlátolt, a lelkesedésem pedig csak a könnyen emészthető fajtáig terjed, Apára gondolva, a városi Jazz Múzeum bakancslistás hely volt érkezésünk óta. 

És hogy miért rendeztek be Kansas Cityben Jazz Múzeumot? Nos, erre egy több helyen olvasott mondást idéznék, miszerint lehet, hogy a jazz műfaja New Orleansban született, de Kansas Cityben nőtt fel. 

Az I. világháború után fellélegző társadalom természetesen kapott a táncolható, élvezhető újdonság, a jazz iránt, a klubok, tánctermek világát viszont hamar beárnyékolta a szesztilalom. De nem volt ez így Kansas Cityben! A politika, a rendőrség és gyakorlatilag az egész város Tom Pendergast (egyes helyeken maffiafőnökként, Tom Boss-ként emlegetik) befolyása alatt állt. A 1920-as évektől szabadon folyt az alkohol, a szerencsejáték és rengeteg klubban volt élőzene egész nap (!). A 18. és Vine utcáról elnevezett környék történelmi jelentőségű feketék lakta negyed a belváros tőszomszédságában, ebben az időszakban vált a jazz Mekkájává. Megfordult itt az összes nagy név. Csatolok egy rövid videót is összefoglalóként. 

(forrás: https://pendergastkc.org/sites/default/files/styles/high_resolution/public/moten.jpg?itok=XhpqWS8W)

Jó nagy tömeg fogadott minket, kirakodóvásárral, élőzenével a 18. és Vine sarkán, épp a fekete vállalkozókat támogató rendezvény zajlott. A múzeumba online váltottunk jegyet és foglaltunk magunknak időpontot, a pénztárnál pedig nejlonkesztyűt és fülvédőt kaptunk "ajándékba". Az 1997-ben megnyitott kiállítótér első részét a legismertebb zenészek köré rendezték (Louis Armstrong, Duke Ellington, Count Basie, Charlie Parker, Ella Fitzgerald), mindegyikőjükről képek, egy-egy emléktárgy és interaktív állványokon kiválasztva meg lehetett hallgatni a legismertebb számaikat (ezekhez kellett védőfelszerelés). Továbbhaladva a jazzben használt hangszerek és egy kis zeneelméleti háttér került terítékre. Nagy élmény volt igazi zenegépet (jukebox) látni, illetve telejuke-ot. Utóbbi hasonló elven működött, de rövid videoklipek közül lehetett választani, ez is hozzájárult a jazz népszerűsítéséhez. A múzeumban működik a Blue Room nevű koncertterem, berendezése az 1930-as évek jazzklubjait idézi. Az itt tartott koncerteken kívül a múzeum egyébként zeneoktatásnak is helyet ad, a Negro Leagues Baseball Múzeumról már nem is beszélve. Utóbbit kihagytuk, nem sok közünk van a baseballhoz.

Nemrég megnyílt önálló kiállítással adóznak az 1920-ban Kansas Cityben született Charlie Parker (beceneve Yardbird - elítélt, újonc, majd rövidítve Bird - madár) előtt. Zene tőle is. 34 évesen halt meg és vált örök legendává, a városban is temették el (a modern sírkövén egy madár és egy szaxofon látható). 

"A zene a te saját élményeid, gondolataid, bölcsességed. Ha nem éled meg, akkor nem jön ki semmi a tölcsérből. Azt tanítják, hogy a zenének megvannak a maga korlátai. De hát, ember, a művészetben nincsenek határvonalak."

A Charlie Parker Memorial, Bird lives - a Madár él felirattal, háttérben a belváros toronyházai

(forrás: https://www.visitkc.com/visitors/things-do/arts-and-culture/everything-you-need-know-about-jazz-kansas-city)

A városban ma is él a jazz. A COVID közepén most a legújabb találmány a drive-in koncert. A Kansas City Jazz Orchestra oldalán találtam rá. Egy parkolóban állítanak fel színpadot és az autókból, felnyitott csomagtartókban vagy kempingszékeken ülve élvezik az emberek a zenét, támogatva ezzel a helyi zenészeket. Hiszen az élőzene mindig élmény.