Ott tartunk, hogy három nap van még hátra a körutazásunkból, amiből kettőt több mint 10 órás autóúttal töltöttünk. Az ilyen hosszú autózásokba azért bele lehet fáradni, de valahogyan vissza kellett érnünk Kansas City-be. Addig azonban még állt előttünk néhány kaland, illetve erre a hétvégére esett az amerikaiak nemzeti ünnepe is (július 4.), úgyhogy egy laza asszociációval jöjjön a zene ehhez a poszthoz a The Nationaltől.

A Yellowstone-ban tett látogatásunkat követő napra az volt a terv, hogy St. Anthony-ból (Idaho) átautózunk Rapid City-be (Dél-Dakota). A két állam finoman szólva nem határos. Először észak felé vettük az irányt, átértünk Montanába, ahol kelet felé fordultunk, és tulajdonképpen a Greater Yellowstone Areát északról kerültük el, majd Montana délkeleti végénél még átvágtunk Wyoming állam északkeleti csücskén (éljenek a vonalzóval meghúzott államhatárok), és átértünk Dél-Dakotába.

Great places, great faces

- ez Dél-Dakota állam - rendszámtáblákról ismert - mottója, ami nem meglepő, hiszen az állam talán leghíresebb látnivalója a Mount Rushmore, ahol négy kiemelkedő egykori amerikai elnök fejét sikerült belevájni egy hegycsúcsba. Ezt szerettük volna még aznap, a Rapid City-be érkezés előtt megnézni, mivel egész közel van a városhoz. Számításainkat egy bizonyos Donald Trump húzta keresztbe, aki privát függetlenségnapi bulit tartott épp aznap este, pedig még csak július 3-a volt. Így hát megérkeztünk Rapid City-be ahol birtokba vettük Airbnb-nket, mely egy családi ház alagsorában, egy udvarban parkoló iskolabusz mellett helyezkedett el, és jó nagy volt.

Továbbá szerencsére a becsekkolós infóban már figyelmeztettek a ház körül szaladgáló 5-6 éves szomszéd gyerekekre, akik ott tartózkodásunk idején véletlenszerűen bicikliztek ki az utcára, arcukon rászáradt kosszal és takonnyal. A közeli indiai étteremben megvacsoráztunk, kisboltban bevásároltunk (ezek gyalogtávra voltak, így sétálva abszolváltuk mindezt, ami egyrészt az egész napi autózás után kifejezetten jólesett, másrészt Amerikában elég nagy dolog).

Másnapra három úticélunk volt, ezek közül az első a már említett Mount Rushmore volt. A hegyre kanyargós-szerpentines út vezetett fel, amit Zsófi, a kisalföldi lány, már rutinos hegyi sofőrként abszolvált. A helyszínen sokszintes parkolóban hagytuk autónkat, és elmentünk megtekinteni George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln 18 méteres, kőbe vájt, büszke fejeit. Ehhez egy turistákkal zsúfolt sétányon mentünk végig, ami az 50 amerikai állam zászlójával és plakettjével van díszítve. A tömeg talán annyiban nem volt meglepő, hogy sikerült éppen július 4-én meglátogatnunk az amerikai nemzeti büszkeség egyik legfontosabb szimbólumát. A sétány végén pedig még ott álltak az előző esti Trump-buli kellékei (színpad, hangosítás, székek stb.).

Egy rövidebb ösvényen közelebb mentünk a hegyhez, illetve kilátóponthoz, majd visszafelé gyors pisiszünet után indultunk tovább. Kb. 15 percet töltöttünk ezen a helyen, és ez bőven elég is volt. Nyilván négy fontos és komoly történelmi hagyatékkal rendelkező elnök szobra ez, (bár mostanában újra gyakrabban jegyzik meg, hogy melyikük volt rabszolgatartó), de abban, hogy ahogy a fejeiket egy hegycsúcsba vájták, van valami olcsó hatásvadászat és megalománia. Ráadásul a hely megítélése is ellentmondásos: korábban a hegység az őshonos sziú indiánokhoz tartozott (akik le is romboltatnák az emlékhelyet) az államokkal kötött szerződés alapján, amit az Egyesült Államok felrúgott, miután aranyat találtak a területen.

Ha még nem lett volna elég a bölényekből

Következő megállónk a Wind Cave nemzeti park volt, ahova további szűk, hegyi utakon jutottunk el. Közel volt a Mount Rushmore-hoz, így annak ellenére sem akartuk kihagyni, hogy tudtuk, a park fő látnivalója, a barlang technikai okok miatt (értsd: javítják a liftet) zárva tart. Útközben legalább egy bölénycsordába belebotlottunk, a jószágok éppen délelőtti sziésztájukat töltötték az út melletti réten.

Nem ez volt kirándulásunk legmaradandóbb emléke

A látogatóközponthoz érve aztán megnéztük a barlang egyik természetes, külső bejáratát, körbejártuk a területet, és persze bementünk az ajándékboltba, ahol családunk tagja lett Bill, a plüssbölény.

Bill itt már Kansas City-ben ismerkedik a kaktusszal

Továbbindultunk a parktól Rapid City felé, aztán onnan keletre a Badlands nemzeti park keleti bejáratához. A Badlands arról híres, hogy préri közepén furcsa geológiai formációk alakultak ki, a lerakódásnak és eróziónak köszönhetően. Ezek a eredményezik ezeket a furcsa csúcsos formákat, amelyek többféle kőzetből (homokkő, mészkő stb.) épülnek fel. Ennél jobban nem bonyolódnék bele a hely geológiájába, beszéljenek inkább a képek.

Sok-sok kép a galériában, katt a képre!

A parkot keletről nyugati irányba jártuk be többnyire jól kiépített autóúton, és több helyen meg is álltunk jobban szétnézni, körbejárni a helyet. Nagyobb túrát itt nem vállaltunk, mivel baromi meleg volt, és itt ráadásul árnyékra sem nagyon számíthattunk. A park állatvilágából a bölények mellett a kanadai vadjuhokat és a feketelábú görényeket érdemes kiemelni, mi azonban prérikutyából láttunk sokat.

A parknak ezen a nyugati pontján észak felé vettük az irányt az országútra, amin pedig visszaértünk Rapid City-be. Megvacsoráztuk a tegnapról maradt indiait, és rápihentünk a következő napi hosszú útra, ugyanis várt ránk egy újabb több mint 10 órás autóút vissza Kansas City-be. Másnap reggel neki is vágtunk ennek az utolsó hosszú szakasznak: kelet felé haladtunk Sioux Fallsig, ahol dél felé vettük az irányt, és Omahában álltunk meg egy késő délutáni hamburgerezésre, csak hogy Nebraskát is érintsük kicsit. Innen további három órányi autózás volt hátra, este 8 körül értünk haza Kansas City közepén lévő otthonos kis lakásunkba.

Zsófi összhangban az ismét jó szolgálatot tevő Volvónkkal, miközben a természetet csodálja

Végezetül az emlékezetesre sikeredett 10 napos körutazás összefoglalója számokban:

• 4179 megtett mérföld (6725 km)
• 8 meglátogatott nemzeti park
• 10 érintett állam
• 10 tankolás
• kb. 135 gallon elégetett üzemanyag (511 liter)
• 5 új hűtőmágnes
• 0 koronavírusos tünet

Illetve egy státuszriport a kaparós térképünkről. Folytatás a koronavírus-járvány függvényében kitudja mikor és hol.

Zsófi ott hagyta abba, hogy megérkeztünk St. Anthony-ba, harmadik szálláshelyünkre. Ez már Idaho államban található, Utah-tól északra, Wyomingtól pedig nyugatra, ami azért fontos, mert a következő két nemzeti park, amit meglátogatni terveztünk, Wyomingban található. Idahóban szép völgyes-lankás tájakon utaztunk, és legalább annyit megtudtunk az államról, hogy büszkék a krumplijukra (az idahói rendszámok alján a "famous potatoes" felirat szerepel). A kiránduláshoz tökéletesen passzoló zenét ezúttal Ben Howard szolgáltatja.

És bár a krumplit mi is számos formában szívesen fogyasztjuk, nem ezért szálltunk meg itt, hanem mert a nemzeti parkokhoz legközelebb itt találtunk elérhető áron szállást. Ez is egy aprócska ház volt, amivel azonban szerencsénk volt, mert éppen érkezésünk előtt esett át teljes felújításon, így a kb. 20 négyzetméteres lakás teljesen felszerelve és enyhe festékszaggal várt minket. A hosszú út után megint csak nem volt gond az alvással, másnap reggel pedig elindultunk a Grand Teton nemzeti park felé.

A Teton-hegység nyugati oldala

A Grand Teton az itt végighúzódó Teton-hegységről, azon belül is a Grand Teton csúcsról kapta a nevét. Egy napunk volt felfedezni a területet, úgyhogy előző este már YouTube-videókkal készültem a top 5 látványosságra. Ennek megfelelően fotós látványosságoknál kezdtünk, megnéztük a hegyvonulattól keletre eső mormon házak leghíresebbikét, a Moulton Barnt, majd északabbra vettük az irányt a Schwabacher Landing felé. Ez a Snake patak partján lévő hely, ahol elvileg legendásan szép képeket lehet készíteni a hegyről. Ottjártunkkor is sokan próbálkoztak, nekünk azonban a kívánt tökéletes tükröződést nem sikerült elérni, amiért teljes mértékben a szelet tartjuk felelősnek.

Moulton Barn, a szállásunk ugyan ennél sokkal kisebb ház volt, de komfortosabb

Háttérben a Grand Teton

A következő állomásunk a Jenny Lake volt, ami a hegyvonulat lábánál fekszik, és talán a leginkább turistamágnes hely a parkban. Látszott ez abból is, hogy parkolóhelyet is nagyon nehezen találtunk csak, pedig elég nagy parkoló van a tó mellett. Van itt továbbá látogatóközpont is (járvány idején zárva), ajándékbolt (járvány idején is nyitva), valamint hajókázási lehetőség. Mi a hajó helyett inkább a tópartot választottuk, annak mentén túráztunk át a szemközti partra, ahonnan egy ponton meredekebb útvonal vezetett fel a Hidden Fallshoz (magyarul rejtett vízesés, de elég jól ki van táblázva, szóval nem tudom, ki elől rejtegetik), valamint az Inspiration Pointhoz. Utóbbitól remek kilátás nyílik az egész tóra és kelet felé, de engem maximum ennek a blogposztnak a megírásához adott inspirációt.

Jenny Lake, valamint a Grand Teton csúcs kicsit közelebbről (ennél közelebb már nem mentünk a csúcshoz)

A magasabb pontoktól visszatértünk a tóparti ösvényhez, és folytattuk tovább utunkat a tó körül, aminek még kb. kétharmada hátra volt. Ezt nem igazán sikerült pontosan felmérni, úgyhogy eléggé fáradtan és éhesen értünk vissza az ajándékbolthoz, ráadásul némi kezdődő esővel is meg kellett küzdenünk (ezt végül elég jól megúsztuk). Az ajándékboltban aztán hűtőmágnessel és kávéval vigasztalódtunk, majd majszoltunk egy kis útravalónak csomagolt szendvicset. Mivel ekkor már délután közepe volt, úgy határoztunk, hogy a park északabbi, útba nem eső részeit kihagyjuk, és hazafelé vesszük az irányt. Mindezt pedig a reggelivel párhuzamos útvonalon, a Moose-Wilson úton tettük meg, ami arról híres, hogy sok vadállatot (szarvas, bölény) lehet látni a környékén. Ez bizonyult egész körutazásunk legostobább döntésének, vadállatot ugyanis kb. egyáltalán nem láttunk, cserébe forgalmas földúton döcögtünk egy aknamező minőségű földúton.

Este, visszaérve St. Anthony-ba, még beugrottunk boltba és improvizáltunk vacsorára egy chorizós-paradicsomos tésztát, amiből másnap estére is maradt. Kaja után pedig gyorsan elaludtunk, mert másnap várt minket a Yellowstone, ahová korán el akartunk indulni.

A Yellowstone hamar felkerült az amerikai bakancslistánkra, vagyis azon helyek közé, amit az itt töltött két év alatt szeretnénk meglátogatni. Európai szemmel talán a leghíresebb nemzeti park, nem véletlenül: ez az első olyan terület az Egyesült Államokban (talán az egész világon), amit nemzeti parkká nyilvánítottak. A Yellowstone híres állatvilágáról (élnek itt medvék, farkasok, bölények, jávorszarvasok stb.), valamint a geotermikus aktivitásáról. Mindkettőből kaptunk egy kis ízelítőt, de inkább utóbbit volt alkalmunk részletesebben vizsgálni.

Itt már kezdett egyértelművé válni, hogy azok ott nem indiántüzek

A Yellowstone nemzeti park a Grand Tetonhoz hasonlóan Wyoming állam északnyugati részén helyezkedik el, de átnyúlik kicsit Montana és Idaho államokba is. Már csak a mérete miatt is érdemes akár több napot itt tölteni, nekünk sajnos csak egy jutott. A park elég jól bejárható autóval, alapvetően két hurokszerű úton (loop) lehet a főbb helyekre eljutni. Mi a déli hurkot jártuk be, mivel talán itt több a látnivaló, illetve az északinak egy szakasza le is volt zárva.

Nem kellett sokat mennünk, és rögtön gejzírekbe és termálvizekbe botlottunk. Az út mellett több helyen megálltunk, hogy ezeket közelebbről megnézzük, mindössze néhány métert kellett ehhez sétálnunk. Az egyik legturistacsalogatóbb ezek közül a Grand Prismatic Spring, amit mi is megnéztünk, de igazán jó képet akkor tudtunk volna csinálni, ha a másik oldalon magasabbra megyünk fel, meg amúgyis reggeli kigőzölgését élvezte ekkor ez a tócsa. A meleg vízekben a víz hőmérséklete határozza meg, hogy hol milyen baktérium él, a különböző baktériumok pedig a víz és az alatta lévő kőzet színét határozzák meg, ettől látszik hol kékeszöldnek, hol pedig rozsdaszínűnek a forrás.

Ezek ilyen szép forró vizek

Következő megállónk a park talán leghíresebb gejzírjénél, az Old Faithfulnál volt. Nevét arról kapta, hogy megbízhatóan kb. 90 percenként "tör ki", ami alatt azt kell érteni, hogy szűk 5 percig forró vizet lövell ki átlag 44 méter magasra.

Mi is kivártuk, hogy megnézhessük a jelenséget, a következő kitörésig volt is időnk jól körbejárni, illetve felmászni egy kicsit magasabb helyre, ahonnan tökéletesen lehetett látni mindent (sokkal jobban, mint ahogy azt a lenti videónkon látni). Az biztos, hogy ilyet korábban egyikünk sem látott.

Kelet felé vettük ezt követően az irányt, és eljutottunk egészen a Yellowstone-tó partjáig a West Thumb nevű részhez, ahol a változatosság kedvéért szintén van egy gejzírmedence. Ennek érdekessége, hogy közvetlenül a tó partjánál helyezkedik el, ezért a tavon belül is láttunk olyan helyet, ahol feljön a víz egy kisebb pontban. Valahol azt mesélték erről, hogy régen a halászok, amikor a tóból kifogtak egy halat, még azelőtt, hogy partra húzták volna, belelógatták a melegvizes forrásba, és ott főzték meg a szerencsétlenül járt halat, és kész is volt a vacsora. Hogy ebben mennyi a legenda és mennyi a valóság, nem tudom, az biztos, hogy ma már tilos bármit is bedobni a forró vizes forrásba.

Autós kalandok következtek ismét, észak felé vettük az irányt, egy ideig még a Yellowstone-tó partján, majd attól eltávolodva azon a területen, ahol a Youtube-on fellelhető "Top 10 dolog, amit látnod kell a Yellowstone-ban, mielőtt meghalsz" típusú videók szerint a legtöbb vadállat (hogyan kell lefordítani a wildlife szót magyarra?) található. Erről mi is megbizonyosodhattunk, láttunk a réten heverésző bölényeket, illetve egészen közelről néhány példányt, amelyek előttünk keltek át az úton a pataktól visszafelé menet.

Réten heverésző bölény és egyéb csodálatos állatvilág

Abból lehetett tudni, hogy valami látnivaló van előttünk, hogy már 1-2 autó indokolatlanul lassít vagy megáll. Sőt, egy-egy ponton kifejezetten feltorlódtak az autók, nekünk pedig már nem volt hely megállni vagy félrehúzódni, így a jávorszarvasokat csak egy-egy pillanatra láttuk.

Lomha állatnak tűnhet, de nem versenyeznénk vele futásban

Következő megállónk a vízesések környéke volt, valamint a Grand Canyon of the Yellowstone. A Yellowstone folyónak (úgy látszik, itt mindent erről neveznek el, mi másról) itt két vízesése is van, a Lower Falls és az Upper Falls. Mindkét helyen megálltunk, de a Lower Fallsnál időztünk többet. A folyónak ez a szakasza egy kanyonban fut a mélyben, ezért hívják ezt Grand Canyon of the Yellowstone-nak. Kanyonnak nyilván sokkal kevésbé monumentális, mint a Grand Canyon, viszont emblematikus hely már csak amiatt is, mert itt látszik igazán a homokkő falak sárga színe, amiről a park (valamint a közeli folyó, tó stb.) a nevét kapta.

A nagy kalandok után szendvics- és kávészünet, valamint az ajándékbolt felkeresése következett, kötelező hűtőmágnes-vásárlással. A parknak talán ettől a pontjától már visszafelé, nyugat felé vettük az irányt, és megálltunk még egy-két helyen megcsodálni a geotermikus aktivitást, illetve megállapítani, hogy a kirándulás járvány idején azért mégiscsak furcsa (maszkosok kontra maszkot nem viselők, félrehúzódók kontra távolságtartást figyelmen kívül hagyók).

Idahói szállásunk felé még megálltunk a Mesa Falls nevű helynél, amit a szállásadónk ajánlott. Kár is lett volna kihagyni, itt sokkal zavartalanabbul csodálhattunk vízeséseket.

Mesa Falls, csak hogy Idahóból is lássunk valami szépet

A Yellowstone-ban tehát Maci Lacival nem találkoztunk, mint ahogy egyéb medvével vagy farkassal sem, de ezt talán annyira nem is bánjuk. Azt hiszem, a park híre miatt Zsófinak és nekem is elég nagy elvárásaink voltak, és összességében egyáltalán nem csalódtunk. Ha a kirándulásunknak csak egyetlen napja marad örök élmény, nekem biztosan ez a nap lesz az.

Hamarosan jövünk a kirándulásunk befejező részével.

Aki lemaradt a nagy út 1. részéről és szeretne róla olvasni, ide kattintva megteheti. Ehhez a bejegyzéshez és az aranyló tájhoz a héten elhunyt Ennio Morriconétől ajánlok zenét. 

Azt hiszem, igazán májusban Arizonában értettem meg, hogy mire célzott Zsolti kollégája, amikor azt mondta indulás előtt, hogy Amerikában a nagyvárosoknál sokkal érdekesebb látnivalók lesznek a nemzeti parkok. Természetrajongóknak főleg. Ennek jegyében indultunk útnak kirándulásunk 4. napján Fruitából, hogy kb. másfél óra vezetés, Utah államba való átlépés után megérkezzünk az Arches Nemzeti Parkba. A park a Colorado-fennsíkon helyezkedik el, nevét a több mint 2000 természetes, homokkő boltívről kapta. Az ott töltött pár óra során két hosszabb trailen gyalogoltunk, egyébként inkább kilátópontok közelében parkoltunk, ahonnan csak rövid séta volt egy-egy boltív vagy érdekes szikla. 

Ahogy a látogatói hírlevél írja (térkép az 5. oldalon), az íveket az erózió, a víz, a gravitáció és az idő alakítja. Legutóbb 2008-ban omlott le a Wall Arch nevű képződmény, de nemcsak pusztulnak, hanem időről-időre újak is kialakulnak. 2015 óta kutatási célból és a látogatók biztonsága miatt figyelik műszerekkel a sziklák hasadásának mértékét, mely előrejelezi a lehetséges omlásokat. Magyarságtudatunk cirógatása miatt mondanám: a nemzeti parkokat igazgató szervezet figyelmét a terület iránt egy vasúttársasági ember hívta fel, aki 1923-ban járt először az Arches-nál egy magyar származású talajkutató, Alexander Ringhoffer (nekünk csak Ringhoffer Sándor) meghívására. Ő, két fia és a veje 1922-ben jártak először a Devils Garden (Ördögök kertje) környékén, bennük merült fel először, hogy turisztikai céllal milyen jó kis nemzeti emlékhely lehetne. Persze ne higgyük, hogy magyarok voltak itt az első emberek, a terület már 10 ezer éve lakott, Ute indián sziklarajzok és egy múlt századi rancs tanúskodik erről. 

2. aznapi megállónk a közeli Canyonlands Nemzeti Park volt. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy nem unom-e még a kanyonokat, egyértelműen nemmel válaszolnék. A park több részre osztható, mi az Island in the Sky (sziget az égen) területet jártuk be. Továbbra is a Colorodo-fennsíkról beszélünk, a domborzatot a Colorado és Green folyók alakították, viszont szélesebbnek és töredezettebbnek tűnik, mint a Grand Canyon. Őszintén szólva, az egyik legnagyobb élményem a kirándulás során. A Panorama pontra egy mérföldes út volt kigyalogolni, jelzett, de kevésbé kiépített ösvényen. Tulajdonképpen egy mesán (normális fordítást nem találtam) sétáltunk, ami egy síkság fölé magasodó, vízszintes rétegződésű, meredek falú kiemelkedés. A 360 méter mély fehér homokkő padtól még további 300 méter mélyen vannak a folyómedrek. A peremről szétnézve rengeteg kis út kígyózott alattunk. Ezek főleg az '50-es, '60-as években a környéken zajló uránbányászat miatt épített utak. Előtte a környéket csak a bányászok, cowboyok, pásztorok ismerték, de a bányabumm szervizútjai a jeepes túrázók és kirándulók előtt is megnyitották a vidéket, aztán kezdődhetett a lobbi a nemzeti parkká nyilvánításért.

Aznap Fruitába visszatérve egy mexikói étteremben vacsoráztunk, kedden pedig Salt Lake City felé vettük az irányt. Nem sok mindent tudtam a városról eddig a 2002-es téli olimpián kívül. Az agglomeráció borzalmas forgalma után (miért ilyen népszerűtlen a körforgalom az USÁ-ban?) nagyon finom nápolyi pizzát ebédeltünk és rövid sétát tettünk a State Capitol környékén (hiszen SLC Utah állam fővárosa), majd lesétáltunk a Templomtérre. Itt van Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának világközpontja (ragadványnévvel mormonok). 1847-ben ők alapították a várost, mely mára már több mint 200 ezer lakos otthona. A City Creek mentén visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk a város névadó tava, a Great Salt Lake felé. 

A sekély, sós tó több szigetet, félszigetet alakít ki, ezek közül a legnagyobb az Antelope Island, ami állami park. Először a Ladyfinger (asszonyujj) pontnál álltunk meg, majd a strandnál. Utóbbi elég büdös, kellemetlenül homokos élmény volt (most mit szépítsek rajta? Zsolti szerint tűrhető és megszokható, szerintem meg... csak a Balaton!). Leautóztunk a Fielding Garr Ranch-ig, ami egy egészen 1984-ig működő farm volt. Visszafelé haladva jött viszont a legnagyobb meglepetés: életünkben először láttunk igazi, vadon élő, hatalmas bölényeket (amerikai bölény, angolul bison vagy buffalo). 1893-ban telepítették be őket a szigetre, a csorda létszáma 550-700 között változik. Évente rendeznek összehajtást, amikor megmérik és beoltják az állatokat, vásárolni is lehet belőlük ilyenkor (többek között ezzel tudják kontrollálni a létszámukat és a betegségmentes állomány nagy genetikai kincs). A körülmények kedveznek nekik, hiszen a sziget nagy része füves puszta és nagy ragadozók sem vadásznak rájuk. 

Aznap este már St. Anthonyban aludtunk, de arról Zsolti számol majd be. Köszönöm az olvasást, érdeklődést mindkettőnk nevében!

Tavaly a függetlenségi napi hosszú hétvégét és a megelőző napokat még költözködéssel, IKEA-bútorok összeszerelésével töltöttük, de idén belevágtunk az utolsó nagy autós túránkba, ami - csak a célállomásokat összekötve - 3000 mérföldesnek ígérkezett. Hogy végül milyen hosszú utat jártunk be, az Zsolti befejezéséből fog kiderülni. A kocsi mindenesetre jól bírta, a rázós földutakat pl. sokkal jobban mint én. Zenének az egyik kedvencem utazáshoz.

Egy félnapos munka után péntek délelőtt indultunk Denver felé, a kocsiban még volt egy konferenciahívás, de azután Zsolti elbúcsúzott a céges ügyektől 10 napra. A 70-es autópálya nem okozott sok új élményt (megjártuk már ezt az utat tavaly hálaadáskor, bejegyzéshez katt ide), de legalább felkészültünk a következő napok 10-12 órás vezetéseire. Ahogy az lenni szokott, Denver környékén viharos idő fogadott minket (tavaly köd-hó, most hatalmas nyári zuhé, háttérben a hegyekkel). A szállásunk egy Longmont nevű kisvárosban volt, egy 60-as éveiben járó hölgy alagsorában, két éjszakára ez is megfelelt. 

Még június elsején megrendeltem egy America the Beautiful nevű kártyát, ami tulajdonképpen egy évre megváltható belépőjegy az összes szövetségi nemzeti parkba. 80 dollárba kerül és a tulajdonoson kívül még 3 személy használhatja. Számunkra rendkívül előnyös volt, mert az autókként kiszabott napidíjak töredékéből megúsztuk így. A járvány okozta késedelmek miatt csak a visszaigazoló emailt tudtuk bemutatni, de elfogadták azt is mindenhol, mire hazaértünk pedig, itt várt minket a kártya a postaládánkban.

Lefoglalt idősávban érkeztünk szombat reggel a Rocky Mountain Nemzeti Parkba (térkép itt). Az eddig meglátogatott helyekhez képest (Hot Springs-Arkansas, St.Louis-Gateway Arch-Missouri, Grand Canyon-Arizona) a mostani körben jóval többet kellett autóznunk a parkokon belül, viszont itt volt P+R parkoló, ahol letehettük a kocsit és transzfer busszal jutottunk el aznapi kiindulási pontunkhoz, a Bear Lake-hez (medve tó). Zsolti egy könnyű-közepes túrát választott aznapra. (A magam részéről elmondhatom, hogy subalpesi környezetben, kanapé-kondival még a könnyű túra is egy folyamatos nehézlégzés. Többször fel is merült bennem, hogy kitépem az asztmás kirándulók kezéből az inhalátort, hátha attól nekem is jobb lesz.)

Az útvonal során csodás tavakat kerültünk el, és életünkben először láttunk június végén havat. Mivel a park kb. 1000 km2 nagyságú területet ölel fel (plusz ugyanennyi szomszédos vadon a U.S. Forest Service (talán erdőgazdálkodási szervként fordítható?) igazgatásában), beértük ezzel a félnapos túrával, de azért így is bepillantást nyertünk a Sziklás-hegység földrajzába.

A longmonti tartózkodást finom kávéval és egy ír kocsmában elfogyasztott vacsorával zártuk. Másnap pedig útnak indultunk egy újabb kanyon felé.

A Gunnison folyó a Coloradóhoz hasonlóan néhol széles, tavakhoz hasonló rezervoárokat alakít ki. Szuper élmény volt a part mentén futó főúton utazni (ott éppen én ültem az anyósülésen).

A Black Canyon of the Gunnison Nemzeti Park nevét arról kapta, hogy a szurdok egyes részeit alig éri napfény (csak napi 33 perc a Wikipédia szerint). Valóban teljesen más a táj, mint a Grand Canyonnál. A déli oldali látogatóközpontnál parkoltunk, majd egy rövid trailen tettünk egy kört, de fenyővel, tölggyel sűrűn benőtt párkányról nézve csak néha bukkant elő a folyómeder. Az autóval megközelíthető kilátópontoktól viszont fenséges a látvány. A legszebb talán a Painted Wall (festett fal) nevű szakasz, mely meredek, mély és szűk. A 685 méteres szikla tetején állva a másik oldal 335 méterre van, a kanyon feneke viszont 12 méteresre szűkül. Nemhiába ez a 3 jelző. 

2. szállásunk egy Fruita nevű kisvárosban volt, egy családi ház külön bejáratú szobája és egy fürdőszoba volt a miénk. Az egyik legjobban felszerelt egyszobás Airbnb volt ez, ahol valaha jártunk (a hűtőben főtt tojás és forrásvíz, a kávégéphez újratölthető kapszula), bár ezeknek a könnyűszerkezetes, gipszkartonból épült házaknak továbbra sem lettünk rajongói. Folyt. köv. pár nap múlva, újra én jövök majd további kanyonos kalandokkal. 

Folytatom is D-vitamindús kalandjainkat Arizonában, kísérőnek a címben is említett dallal. Az első rész itt.

Vasárnap hajnalban keltünk, mert Flagstafftól kb. másfél óra volt odaérni a Grand Canyon déli peremének egyetlen nyitott, déli bejáratához. A kapu reggel 4-től délelőtt 10-ig volt nyitva, akik ebben az idősávban bejutottak, azok egész napnyugtáig maradhattak a parkban. A látogatóközpont mellett parkoltunk, ahol már javában voltak autók, lakókocsik (utóbbiból nagyon sokat láttunk ebben a pár napban). Egészen gyermeki izgalommal mosolyogtunk egymásra Zsoltival, aztán megpillantottuk A KANYONT, ahol reggeli csend honolt. 

A Grand Canyont a Colorado folyó vájta ki, koráról eltérő adatokat találtam (70-17-5-6 millió év? komolyabb geológiai fejtegetésbe nem is mennék bele). 446 km hosszan húzódik, legszélesebb pontján a két perem távolsága 29 km és 1800 m mély részei is vannak. Őslakosok a folyómederben földműveléssel is foglalkoztak (legrégebbi, emberi jelenlétre utaló leletek 12 ezer évesek). A kanyont európai ember 1540 környékén pillanthatta meg először, felderítése pedig leginkább John Wesley Powell nevéhez fűződik az 1850-es években. 1908-ban lett nemzeti emlékhely, 1919-ben pedig nemzeti park, a világ 7 természeti csodájának egyike, a világörökség része. Kirándulók által főleg a déli perem látogatott, gyakorlott túrázók azonban nekivágnak a folyóhoz vezető meredek útnak vagy az északi szegély útvonalainak.

Mi a látogatóközponttól indultunk nyugati irányba, a park igazgatási és szállóknak is helyet adó központja, a Grand Canyon Village felé, majd tovább pár kilátóhelyig és vissza az autóhoz. Így aznap délelőtt kb. 18 km-t sétáltunk. (Térképek itt, a déli perem külön itt: a Rim Trail mentén haladtunk, a legnyugatibb pontunk a Hopi pont volt, a Bright Angel Trailhead pedig a lefelé vezető ösvény kiindulópontja). A látogatóközpont, hotelek, éttermek többsége zárva volt, és a különböző transzferbuszok sem közlekedtek, ennek ellenére sok volt a kiránduló. Autóval még bejártuk a keleti irányú Desert View Drive megnyitott szakaszát, és kisétáltunk két kilátóhoz. Napközben emberállatok mellett  mókusokat, gyíkokat, az út mentén szarvasféléket, illetve kondorkeselyűket láttunk.  

Lenyűgöző és lélegzetelállító ez a hely. Leginkább az vágott mellbe, hogy a szemünk előtt terült el a földtörténet és emberi mértékkel milyen felfoghatatlan, hogy mindez millió-milliárd évek alatt jött létre. 

Az utolsó teljes napunkon ismét hosszabb vezetés várt ránk észak-északkeleti irányba, a Glen Canyon felé. Ez a természetvédelmi terület átlóg Utah államba is, a már sokat emlegetett Colorado kanyarulatai mentén. Életem egyik legszebb autós élménye volt ez az út a 89-es főuton: balról a fennsík, jobbról pedig vörös hegylánc vagy 20 mérföld hosszan. Az út mentén sok üres indián ékszeres bódét láttunk és a pár nap alatt sokkal több őslakossal találkoztunk, mint az USA bármely más pontján eddig. Nagyon sok indián törzs és közösség él Arizonában, megérne egy külön blogbejegyzést a téma. 

Első megállónk a képekről jól ismert Horseshoe Bend (patkó kanyar) volt, majd a Glen Canyon gát felé indultunk tovább. A gát 1956-1966 között épült, 220 méter magas, építéséhez 4.110.000 m3 betont használtak fel. Az előtte futó acél híd 1959-ben lett kész és kb. 17 év kellett hozzá, hogy a gát mögött létrejöjjön a Powell tónak nevezett hatalmas rezervoár. (A Las Vegashoz közeli, ugyanúgy a Colorado folyót szabályozó Hoover gát idősebb és híresebb is ennél, rezervoárja a Lake Mead. A Hoover 1931-1936 között épült, viszont kevesebb, 2.480.000 m3 betont használtak fel hozzá. A két mesterséges tó verseng a legnagyobb címért. Ezt az infót főleg Apának szántam.) A Powell tó a hajótulajdonosok paradicsoma, de fürdőzni is lehet azért. 

A keddi hazautunk a reggeli autózással, charlotte-i átszállással együtt is elég sima volt. A kocsinkat is rendben találtuk a reptéri parkolóban, csak egy macska telepedett be alá. Végül egy videót ajánlanék. Ez a világ madártávlatról sorozat Arizona államról szóló epizódja. Alatta azokat a részeket emeltem ki, amiket ebben a két bejegyzésben megemlítettem én is. Talán jobban szemlélteti az arizonai táj monumentalitását, mint a saját képeink. És mielőtt kifogynék a jelzőkből, abba is hagyom. Finom volt a fehércsokis-epres-mascarponés torta, amit Zsolti sütött nekem, de ez a kirándulás még annál is felejthetetlenebb lesz!

Ui.: Így majd' két héttel a hazatérés után pedig elmondhatjuk, hogy egyikünknek sincsenek vírusos tünetei.

(7:05-től Sunset Crater, San Francisco csúcsok, a Sonoran sivatag kaktuszai, 12:30-tól Phoenix, 16:38-tól Glen Canyon gát, Powell tó, 17:20-tól CAP vízvezeték rendszer, 24:50-től Grand Canyon, 32:53-tól Sedona, Cathedrol Rock, Chapel of Holy Cross)

Amikor januárban átgondoltuk a hátralévő amerikai időnket, nagyon jó kis tervet készítettünk és a májusi hosszú hétvégére (Memorial Day - veteránok emléknapja) le is foglaltunk egy utazást. Akkor még szó sem volt róla, hogy a Covid-19 így átírja majd az életünket. Május első heteiben azonban nyitni kezdtek a nemzeti parkok, és az érvek-ellenérvek tengerében úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Tisztában voltunk vele, hogy a CDC ajánlásának ellentmondva nem esszenciális utazásra készülünk, na de ki tudna lemondani álmai úticéljáról, a Grand Canyonról, a 30. szülinapja másnapján? Én nem tudtam. Szóljon ehhez a poszthoz egy kis sivatagban, lovon poroszkálós zene. 

Pénteken kora reggel indultunk a reptérre. Amint megláttam a majdnem tele gépet, a kisgyerekes családokat és a 65 pluszos útitársakat, az utazás miatti lelkiismeret-furdalásom párolgásnak indult. Az American Airlinesszal repültünk. A járataikon kötelező a maszkviselés, de a legtöbben már a reptéren is feltették, így csináltuk mi is. Phoenixben transzferbusszal 10 perces út volt eljutni az autókölcsönző épületbe, ahol kb. 15 cég közül választhat az ember. Zsoltival online egy jól értékelt, kisebb cégnél foglaltunk kocsit, és pár perc ügyintézés után már ki is választottuk a kék Hyundai Elantrát, ami igazán jó szolgálatot tett a következő pár napban, összesen 1016 mérföldet autóztunk vele.

Phoenixben nem sok időt töltöttünk az utazáson kívül, de érdemes megemlíteni róla, hogy Arizona állam fővárosa és az USA 5. legnépesebb városa. A Sonoran sivatag északkeleti csücskén fekszik, forró sivatagi éghajlatú és az egyik legnaposabb hely a Földön. Érdekessége, hogy két belvárosa is van, két kupac felhőkarcolóval. Phoenix felett fut a Central Arizona Project (CAP), egy mesterségesen kiépített csatornarendszer, amely a Colorado folyó vizét szállítja Arizona állam déli része felé.

Északra indultunk. A forgalmas autópálya mellett életünkben először láttunk saguaro kaktuszokat (kandeláberkaktusz). Nemhiába az állam jelképei, akár 15 méter magasra is megnőhetnek és 100-200 vagy még annál is több évig élnek. A Flagstaff felé vezető 200 km-es úton 1800 métert emelkedtünk és közel 7000 láb magasra érkeztünk. Ez a Colorado-fennsík délnyugati széle, a San Francisco vulkanikus hegyláncolat lábánál. Az embernagyságú kaktuszokat alacsonyabb fajok (főleg fügekaktuszok) váltották fel, 5000 láb felett pedig egyre több volt mellettük az örökzöld. Flagstaffon keresztül fut a híres 66-os út, és itteni obszervatóriumban fedezték fel a Plútót. Első utunk a Walnut Canyonhoz vezetett, ahol a megszorítások miatt csak egy rövid ösvény volt nyitva. Így lemaradtunk a 1100-as években, a Sinagua indiánok által épített (kivájt) barlanglakásokról. Második megállónk a Sunset Crater volt. Ez a már korábban említett vulkanikus hegylánc legfiatalabb tagja. A kráterhez vezető utat a kirándulók okozta károk miatt lezárták ugyan, de a lábánál lévő rövidebb, a fekete tufadombok között vezető ösvény is nagy élmény volt. Rövid belvárosi séta és bevásárlás után tértünk vissza az egyik közeli faluban lévő szállásunkra, ahol a tűzjelző kétszeri beindításán kívül más izgalmas már nem is történt aznap. 

Szombati tervünk Sedona felfedezése volt. A szállásunktól szerpentineken ereszkedtünk le a város felé. A tájat főleg a vörös és narancssárga homokkő határozza meg, a Red Rock State Parkban sétálva több ilyen homokkő hegyre láttunk rá (Cathedral, Gray Fox - szürke róka, Red Hawk - vörös sólyom, Eagle's Nest - sasfészek). Második megállónk az 1956-ben befejezett, sziklára épült Chapel of the Holy Cross (szent kereszt kápolna) volt. Napunkat a Westfork Trailen zártuk. Az ösvényt járva, a meredek sziklafal tövében Zsoltinak a Tordai hasadék jutott eszébe. Az Oak Creeken való átkelések (szárazon megúsztuk) engem inkább a bakonyi kirándulásokra emlékeztettek. Sedonát már az őslakosok is szent helynek tartották, napjainkban is szerveznek túrákat a 4 energiaörvényhez, melyek a város környékén találhatók. 

Nem tudom, hogy az energiavortexek vagy az aznapi leégés-napszúrás miatt éreztem-e, de valóban különleges ez a táj. Talán még Minnesotánál is jobban tetszett. És a java még csak most következett!

Az amerikai fegyvertartás vidám témájáról régóta készültünk írni, több apropó miatt is. Elsősorban amiatt, mivel otthon bármilyen lövöldözés egészen különleges bűnügyi hírnek számít ahhoz képest, hogy az USA-ban mindez business as usual. A kicsit aktuálisabb ihletet adó ok pedig az, hogy több helyen Amerikában éppen arról megy a vita, hogy a fegyverboltok esszenciális szükségletet elégítenek-e ki, és így nyitva tarthatnak-e a járvány jelenlegi korlátozásai alatt. New York állam kormányzóját, Andrew Cuomót például éppen az amerikai fegyverlobbi legerősebb szervezete, az NRA perli amiatt, hogy a fegyverboltokat nem minősítette létfontosságú termékeket árusító üzleteknek. Őrület, nem? Tipikus Amerika.

Szóval ez a poszt most arról szól, hogy nekünk milyen volt szembesülni az amerikai fegyvertartással. Zenének egy kis Bob Dylan ("Mama put my guns in the ground, I can't shoot them anymore").

Tavaly áprilisban egy nagyon kedves ügyféllel beszélgettünk arról ebéd közben, hogy Zsófival kiköltözünk Amerikába két évre. Ez a kedves ügyfél mesélte talán először, hogy neki az volt Amerikában a nagyon furcsa tapasztalata, hogy nem lehet tudni, kinek van fegyvere, és kinek nincs. Bármelyik kabát rejtette övrészről vagy táskáról simán el lehet képzelni, hogy ott egy pisztoly lapul. A kesztyűtartókról nem is beszélve. Amikor az USA-ban igazoltatnak, nem ajánlatos a kesztyűtartóhoz nyúlni a papírokért a rendőr megkérdezése nélkül, mert ott sokan nem (csak) a forgalmi engedélyt tartják.

"Ahol lőnek, oda ne menjetek!"

- ezt Apa szokta mondani, amikor beszélünk. Hát, igyekszünk, talán az állatkerttel, múzeummal, arborétummal, parkokkal nem lehet nagyon mellélőni (mekkora képzavar, tejóég).

Mindenesetre Kansas Citybe költözve mi is hamar ízelítőt kaptunk abból, hogy mennyire könnyű belesétálni egy utcai lövöldözésbe. Augusztus első péntekén a belvárosban sétálgattunk, mivel a nyári hónapok alatt a First Fridayt utcai kirakodóvásárral, food truckokkal, zenével stb. ünneplik. Másnap reggel olvastuk a hírt, hogy nagyjából egy órával azután, hogy hazaértünk, lövöldözés volt a belvárosban, mert két banda valamin összebalhézott. Egy eltévedt lövedék egy véletlenül arra járó 25 éves lányt ölt meg.

Egy másik emlékezetes helyi példa számunkra az volt, amikor a város büszkeségének számító amerikaifoci-csapat, a Kansas City Chiefs megnyerte a főcsoportdöntőt biztosítva ezzel helyét az idei Super Bowlon. Egy külvárosi kocsmában akkora ünneplés volt, hogy a bejutáshoz hosszú sor alakult ki, egy gyengeelméjű várakozó pedig ezt nem bírta cérnával, és fegyvert rántott. A biztonsági emberek itt résen voltak, de így is legalább két ember meghalt. Ilyen és ehhez hasonló hírből kb. minden héten szembejön legalább egy.

Ilyen kihagyhatatlan akciók velünk is szembejönnek néha

A fegyvertartás és -használat témáját ezen felül az is mindig eszünkbe juttatja, amikor fegyvereket (is) tartalmazó reklámújságot dobnak a postaládánkba. Arra az esetre, ha esetleg kedvünk támadna az internetes rendelés kényelmét kiterjeszteni lőfegyverekre. Ez késztetett arra, hogy kicsit jobban utánajárjak a szabályozás részleteinek.

A híres második kiegészítés

Az viszonylag közismert, hogy a fegyvertartást mint jogot az amerikai alkotmány második kiegészítése (1791) biztosítja, melynek értelmezése azóta is vita tárgya, és az utóbbi időben a Legfelsőbb Bíróság ítéletei tisztáztak néhány kérdést. Például egy 2008-as ítélet erősítette meg azt az értelmezést, hogy a fegyvertartás joga személyekre vonatkozik (nem csak milíciákra), és ezzel eltörölte az addig Washington D.C.-ben érvényes tiltást.

2010-ben szintén ítélet mondta ki, hogy állami szabályozások nem mehetnek szembe a második kiegészítéssel (vagyis egy-egy tagállam nem korlátozhatja a fegyvertartás jogát úgy, hogy az szembemenjen az alkotmánykiegészítéssel). Hab a tortán az a 2016-os, szintén legfelsőbb bírósági ítélet, mely szerint a második kiegészítés minden viselhető/hordozható lőfegyverre vonatkozik, azokra is, amelyek a jog előírásakor még nem léteztek. Valószínűleg 1791-ben a kiegészítést elfogadó honatyák azon ábrándoztak, hogy egy napon majd minden állampolgár legalább két félautomata lőfegyverrel járkál a zsebében, természetesen a maximális biztonság jegyében.

Persze mint a legtöbb jog, ez is korlátozva van bizonyos mértékben. Például csak 18 éven felüliek (bizonyos fegyvertípusok esetén 21 éven felüliek) vásárolhatnak fegyvereket. Minden fegyverkereskedőnek szövetségi engedéllyel kell rendelkeznie. Igaz ez az online vásárlásra is, vagyis meg tudom ugyan rendelni a szimpatikusnak tűnő fegyvert, azt azonban egy engedéllyel rendelkező üzletbe kell küldeni, amely elvégzi rajtam a background checket, mielőtt a kezembe nyomnák a pisztolyt, gratulálva az első fegyveremhez.

Merthogy minden vásárló esetében kötelező ez a háttérvizsgálat, ami ellenőrzi, hogy a potenciális vásárló volt-e már elítélve, vagy van-e a múltjában egyéb aggodalomra okot adó folt. És hogy vásárlóként szükség van-e valamilyen engedélyre? A helyzet az, hogy a legtöbb államban a fegyver viseléséhez engedélyre van szükség, a vásárlása viszont nem engedélyhez kötött. Csak kb. egy tucat államban engedélyköteles a fegyvervásárlás, és mindössze három államban van szükség engedélyre puska (shotgun vagy rifle) vásárlásához.

De a legmegdöbbentőbb szabályozási hiányosság nem ehhez, hanem a már korábban említett background checkhez kapcsolódik. Ezt ugyanis a szövetségi licensz birtokában kereskedőknek kell elvégezniük, mielőtt fegyvert adnának el valakinek. Szövetségi licenszre viszont csak annak van szüksége, aki üzletszerűen, profitorientáltan kereskedik fegyverekkel. Ha valaki azonban a saját, otthon porosodó pisztolyától vagy puskájától válna meg interneten, bolhapiacon stb., akkor nincs szükség engedélyre, és nincs szükség background checkre sem. Így aztán sok fegyver úgy cserél gazdát az amerikai másodlagos fegyverpiacon, hogy az új tulajdonost senki sem ellenőrzi.

Végezetül itt egy BBC-s ábra 2018-as adatokkal arról, hogy a világ mely 10 országában jut 100 főre a legtöbb fegyver. Ezt találtam a témában a legszemléletesebb összehasonlításnak, de akit további grafikonok érdekelnek, az elolvashatja a teljes cikket itt.

Nyilván rengeteget lehetne még merengeni azon, hogy mennyire erős a fegyverlobbi, milyen hatással van a közvéleményre egy-egy sok áldozattal járó lövöldözés stb. Európai szemmel azt hiszem, hogy a fegyvertartás és -viselés annyira beleépült az amerikai kultúrába, hogy rövid távon nem nagyon várható ezzel kapcsolatban előrelépés. Ami alatt én természetesen sokkal erősebb szabályozást értek. Milliószor fog még elhangzani Amerikában a szürreális érv, miszerint a fegyveres rosszfiúk ellen az a leghatásosabb, ha minden jófiú is fegyvert hord.

Nekünk is bekavart ez a járvány, nem is megyünk most haza egy ideig. Zsolti két hete itthonról dolgozik, az ebédlőből dolgozószoba lett nálunk. Ahogy a barátainak mondta: "nem baj, legalább jobban megismerjük egymást". Azért néha el vagyunk anyátlanodva itt kettesben. Aggódunk az otthoniak miatt. Nekem nem nyugodt a lelkiismeretem, mert attól félek, hogy Anya fog helyettem túlórázni és megszakadni a kórházban a következő hónapokban...

No de mást nem tehetünk: sokszor mosunk kezet, lemegyünk sétálni (amíg lehet, szigorúan 6 láb távolságot tartva), figyeljük a mókusokat, nyulakat és vörös kardinális pintyeket, észszerűen vásárolunk, székelykáposztát főzünk, gyűjtjük a bátorságot a kenyérsütéshez.

Videótelefonálás közben Anya meg szokott simogatni a képernyőn keresztül, talán ha elég erősen próbálkozom, előbb-utóbb igazivá válik. 

Amikor közzéteszem ezt a bejegyzést, már rég túl vagyunk a karácsonyi szezonon, a vízkereszten, Zsolti 30. szülinapján és a Kansas City Chiefs amerikaifoci csapatának Super Bowl győzelmén. Utóbbi megérdemel majd egy külön posztot. Zenének jöjjön Billy Joel, ezt a számot épp Texasban hallgattuk először, jó kis távolságra a címadó Bécstől. Na de folytassuk is karácsonyi kalandjainkat ott, ahol Zsolti befejezte!

San Antonióból a 10-es főúton kb. 3 óra alatt érni Houstonba. Kirándulásunk 4. estéjét már ott töltöttük. A szállásunk egy újépítésű társasház földszintjén volt, külön nyíló bejárattal, ahol két nap alatt megtanultam műanyag kanállal kenyeret vajazni. Úgy kell annak, aki jó magyar szokás szerint hűtőtáskával jár nyaralni...  

Houston maga a legnépesebb város Texas államban, viszont ha az agglomerációval együtt nézzük, akkor azért nem előzi meg a Dallas-Fort Worth metroplexet. (Zárójelben: a metroplex elnevezést a '70-es években használták először Dallasra, kifejezve, hogy több város összeolvadása hozza létre a környéket. A Texas Monthly oldalán viszont találtam erről egy cikket, melyben kifejtették, hogy ne merjük használni ezt a szót, mert nagy hülyeség...) Houstont 1836-ban alapították, közvetlenül azután, hogy Texas függetlenedett Mexikótól. A nedves szubtrópusi éghajlatot meg is tapasztalhattuk a következő délelőtt. Épp a NASA Space Center felé tartottunk a pálmafákkal övezett, 6 sávos autópályán, amikor elkapott minket egy nyarakra emlékeztető felhőszakadás. Megdolgoztattuk az ablaktörlőket, kikerültük az előttünk pörgő pickupot, és szerencsésen átkeltünk a viharzónán. Mindenesetre félelmetes volt látni, hogy a Mexikói-öböl közelsége nemcsak gazdasági előnyökkel jár, hanem magában hordozza újabb Katrina hurrikán veszélyét is.

Első megállónk aznap a NASA űrközpont volt (térkép itt). Megérte megvenni a borsos árú belépőjegyet, mert nagyon érdekes volt végigjárni az épületet. Kaptunk egy kis betekintést az űrhajózás történetébe a Mercury-, Gemini-, Apollo-programok állomásain keresztül, miközben korabeli, az űrt is megjárt tárgyak között sétáltunk, megérinthettünk egy Holdról hozott kődarabot, bejárhattunk egy űrállomást. Vasárnap lévén rengeteg volt a látogató, és igazi családi program ez, nagyon sok opcionális lehetőség van még a kiállítótereken kívül (mozi, szimulátorok).

Katt a képre még több képért!

Hogy ne maradjon ki idén sem a tenger, becsatoltuk magunkat Volvo típusú űrhajónkba, és fénysebességgel elszáguldottunk egy strandra, ami a Mexikói-öböl egy öblében volt. A szeles idő ellenére sok volt a horgász, sőt egy latin család még a nedves homokba is beásta magát vasárnap délutáni programként (én már ettől a látványtól is náthás lettem).

Nyaralásunk egyik legsikeresebb képe

A belvárosban először a Discovery Green nevű városi parkban álltunk meg, majd a houstoni múzeumnegyed következett. A Hermann Park környéke magában foglal 19 múzeumot, galériát és az állatkertet is. A kortárs művészeti múzeum (értsd: Z generáció szelfiző helyszíne) mellett bejártunk egy japánkertet is.

A nap utolsó programjának egy belvárosi, épített vízesés megtekintését terveztük, de több kör sikertelen parkolóvadászat és neurotikus lelkiállapotom miatt ez végül elmaradt. Szerencsére enélkül is tartalmas napunk volt, vigaszul azért elmentünk még egy Aldiba vásárolni. 

Kirándulásunk 6. napján búcsút intettünk a pálmafás Texasnak, és pár óra autózást követően megérkeztünk Arkansas államba (ejtsd: Árkánzáá). Hot Springs egy az Ouachita hegységben fekvő fürdőváros. Hála 62C°-os termálvizének már a 17. századtól népszerű hely volt. A szállásunk a várostól távolabb eső hegyi faluban volt, ahová két kapun keresztül lehet csak bemenni, és látogatói kártyát kellett a szélvédőre tennünk. Tóparti faházunkban reggeli közben David Attenborough-t megszégyenítő módon figyelhettük a játszadozó mókusokat, éjjel pedig egy kb. négyszemélyes franciaágyban aludtunk.

Kilátás a teraszról

Az év utolsó napját Hot Springs belvárosában töltöttük, ahol a főutca legnagyobb látványossága a fürdőházsor. Mára már csak két fürdő működik, az egyik hagyományos, a másik egy modern, medencés fürdő. És hogy mit neveznek az amerikaiak hagyományos fürdőkultúrának, azt megtudhattuk a Fordyce házban kialakított múzeumban. Az 1800-as évek második felétől a források fölé emelt vászonsátrakat fa, majd kőépületek váltották fel. A bejáratnál az értékek elzárása után különvált a férfiak és nők útja. Az öltözők után jöttek a fa fallal elválasztott fülkék, márványkádakkal. A segítő személyzet megeresztette a termálvizet, majd 20 perc kádban fekvés és 3 pohár termálvíz elfogyasztása után leradírozták a vendég bőrét. Következő lépésnek lehetett ülőfürdőt, gőzkabint vagy zuhanyt választani (utóbbi hasonlít a modern masszázskabinokhoz, csak gyanítom fájdalmasabb lehetett..., kép itt). Levezetésként forró törölközős pakolást vagy masszázst ajánlottak. Naturisták, nudisták a tetőn pucéran is napozhattak annak idején. Az épületben helyet kapott még szépségszalon, gyógypedikűr, tornaterem, festett üvegablakos társalgó, külön medence emelőszerkezettel mozgássérültek részére. Leginkább a termálvíz gyógyhatása miatt látogatták a várost. Míg ma a fürdőkúráknak főleg mozgásszervi panaszok enyhítése a céljuk, akkoriban hitték, hogy még a szifiliszt és a maláriát is gyógyítja (a majdnem-infektológus hangosan felröhög bennem). Zárásul linkelem a ma is működő Buckstaff Bathhouse szolgáltatásainak listáját, a győri élményfürdőhöz szokott szememnek érdekes volt végignéznie.

Katt a képre egy kis fürdőkúráért!

A főutca felett szépen kiépített, lankás ösvényeken (számomra mint egy könnyebb keresztút) lehet felsétálni a kisváros nemzeti parkjába, mely a Hot Springről elnevezett hegyen terül el. A kilátótoronyból rálátni a völgyre és Arkansas közeli hegyeire, egy zárt emeleten pedig helytörténeti kiállítás kapott helyet, ahol megtudtuk, hogy Al Capone is szeretett idejárni pihenni, kikapcsolódni (bujkálni a rendőrség elől).

Itt jártam a passiómat

Egy könnyű túra után a belváros német étterme felé indultunk, ahol sült kolbász és savanyú káposzta volt a szilveszteri menünk. Ennél nagyobb bulizás nem is volt már aznap, de valahogy egyikünk se bánta. A magyar újévet sikerült kivárnunk, az amerikait viszont már átaludtuk, mivel nem volt tűzijáték, ami felébresztett volna minket.

"Jó a savanyúúú káposzta, a kutya körbehuggyozta..." - magyar gyermekmondóka

Utazásunk utolsó napján sem maradtunk kultúra nélkül, mert hazafelé megálltunk az Arkansas-Missouri államhatárhoz közeli Bentonville művészeti múzeumában. A Crystal Bridges (kristály hidak) múzeum nevét a közeli forrásról kapta, mely az épületek közti két mesterséges tavat is táplálja. Építőanyagként nyers betont, acélt, fát, üveget használtak. Az épületkomplexum szépen belesimul a környezetébe, nem bontja meg a természet rendjét. A kiállított alkotások nyújtotta élményhez a terek is hozzájárultak. 2011.11.11-én nyitotta meg kapuit és az állandó kiállítás ingyenesen látogatható. George Bush-sal kezdtük a túrát Dallasban, vele is fejeztük be, mert a modern rész zárásaként "megcsodálhattuk" az amerikai veteránokról festett képeit.

Dám(a)-vadak

Arkansas a 10. állam, ahová eddig eljutottunk. Zsolti lekaparós Amerika-térképe egyre színesedik, hála ezeknek az autós túráinknak. Nem volt elsődleges célpont Texas, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül tettünk ott is egy kört. Arkansas hegyeit nem is említve! Azt se bánom, hogy kihagytuk a Southfork Ranch-et és Jockey bácsit, helyette inkább szenzációs múzeumokba mentünk el. Élménydús pár napon, éven vagyunk túl. Reméljük, 2020 is hasonlóan alakul majd, vagy még jobban. Nekünk Zsoltival már az egész évtizedre megvan a közös terv!

Dallasból Austinba egy kb. 3 órás autóút vezet, aminek megtétele után a University of Texas (UT) campusánál parkoltunk le. By the way Austin, ehhez a poszthoz itt egy kis zene Stevie Ray Vaughantól, akinek szobra ott figyel az austini folyóparton. A hatalmas egyetemi campusnak (mely amerikai egyetemhez méltóan természetesen rendelkezik egy hatalmas amerikaifoci-stadionnal) van egy turisták által látogatott tornya. Bolyongtunk hát mi is a torony körül úgy jó félórát, hogy kiderüljön, a torony márciusig le van zárva. Ezt nem állt módunkban kivárni, úgyhogy lemondtunk a remek kilátásról, amit a torony nyújtott volna, amúgyis egy nagyon szomorú esemény is kötődik az épülethez: 1966-ban itt történt az egyik legtöbb áldozattal járó lövöldözés, amikor egy férfi a toronyból válogatás nélkül tüzet nyitott a járókelőkre.

University of Texas Tower, Austin, TX

Látogatásunk ezután szerencsésebb fordulatot vett, a Texas State Capitolt, azaz az állami törvényhozás főépületét látogattuk meg következő körben, hiszen Austin mégiscsak Texas fővárosa. A legtöbb állam kapitóliuma egyébként hasonló abban a tekintetben, hogy egy magas kupolaépületet vesz körül két-három épületszárny neoklasszicista stílusban, esetleg reneszánsz vagy görög jegyek kíséretében. Az előző posztban emlegetett texasi büszkeséget erősíti, hogy az Austinban található kapitólium a legnagyobb az USA-n belül, ha a négyzetmétereket tekintjük, és a washingtoni testvérépületnél is magasabb. Továbbá ingyenesen látogatható, kívül-belül körbejárható, sőt még az épület menzáját is igénybe vehettük egy gyors ebéd erejéig.

Szelfi a Texas State Capitollal

Következő állomásunk a közelben lévő Bullock Texas State History Museum, ahol nem meglepő módon Texas állam történetével ismerkedtünk meg részletesebben. A múzeum egyébként tágas és jól körüljárható, lépésről lépésre vezeti a látogatót a korai idők (függetlenségi háborúk, elszakadás Mexikótól, csatlakozás az USA-hoz stb.) a 20. századig, beleértve az olajipar és a marhatenyésztés texasi hagyományait is. Ennek megfelelően elég sok időt el is töltöttünk itt, talán éppen azért, mert egyáltalán nem unatkoztunk.

Szorgosan bólogató olajkút a Bullock Museumban

Az egyetem, a kapitólium és a Bullock múzeum is a belvárostól északra helyezkednek el, úgyhogy ezek után ideje volt kicsit közelebb kerülni a város szívéhez. Előtte azonban még beiktattunk egy kitérőt a Mount Bonnellre, ami kvázi Austin Gellérthegye, de mégsem, mivel a belvárostól azért távolabb esik. A kilátás viszont itt is elég jó a hegy domb alatt kanyargó folyó és a belváros felé is.

Kilátás a Mount Bonnellről

Ugyanez a Colorado folyó csobog a belváros déli oldalánál is, a folyó déli partján pedig nagy parkos övezet található, itt tettük meg következő sétánkat a folyóparthoz közel. Mindezt napsütéses, tavaszias időben. Ennek végére eléggé el is fáradtunk, úgyhogy a továbbiakban egy gyors bevásárlást követően vacsorázni mentünk a Joann's Fine Foodsba. Az étterem a South Congress Ave-en található; ez az út déli irányba vezet ki a belváros felől, és a sok étterem, bolt és bár miatt pezsgő élet van itt esténként. Vacsora után át is mentünk az utca másik oldalán található The Continental Clubba, ami Austin egyik ikonikus élőzenés helye. Itt egy kis ízelítő az autentikus texasi bluesból:

Austini szállásunk annyira külvárosi részen volt, hogy az oda vezető úton, mielőtt a házhoz értünk volna, még őzeknek is elsőbbséget kellett adnunk. Cserébe nagyon helyes kis Airbnb-t fogtunk ki, ahol minden frissen felújított és tiszta volt.

A másnap reggelt a szállásunk közelében lévő McKinney Falls State Parkban kezdtük egy rövidebb túrával. A park érdekessége az azt keresztülszelő patak, az Onion Creek, amely a kőzetben helyenként elég érdekes módon tör utat magának. A kocsmageológiai értekezés helyett inkább mutatok képeket az alábbi galériába csomagolva.

A képre kattintva galéria nyílik, melyben Zsófi megölel egy fát

E rövid délelőtti kalandozás után San Antonióba indultunk, ami Austintól másfél óra autóútra van. Itt első megállónk a San José Missionhöz vezetett, ahol a spanyol hódítások idejéből őrzik a katolikus missziók történetét. A 18. században a San Antonio folyó mentén több ilyen misszió is épült, amelyek egy-egy templomot vettek körül lakó- és mezőgazdasági épületekkel. A San José missziót ferencesek alapították, és mint a többi környékbeli missziónak, ennek is többféle szerepe volt: egyrészt a spanyol expanzió része volt, felfedezéssel, kartográfiával, történetírással szolgálták a spanyol koronát, másrészt az őshonos indiánoknak is védelmet próbáltak nyújtani a vallási funkció mellett. Sok amerikai városban nem nagyon találni 19. századinál régebbi dolgokat, úgyhogy ez mindenképp érdekes hely volt.

Ezen a ponton fogyott el az otthonról hozott elemózsiánk, az anya receptje alapján készült darázsfészek, ami nyilván nem volt olyan jó, mint az anyáé. De legalább jól néz ki:

Utóbbi igaz következő állomásunkra is, San Antonio belvárosába érve ugyanis az Alamót látogattuk meg ezután. Ez a helyszín fontos állomása annak a történetnek, mely végén Texas függetlenné vált Mexikótól. Az 1830-as évek elején még ugyanis Texas mexikói fennhatóság alatt állt, és San Antonio volt a központja. Az Alamóban helyet kapó misszióban állomásozó függetlenségpártiakat súlyos és véres vereség érte 1836 márciusában, amikor a mexikóiak bekerítették őket. Később azonban még ebben az évben fordult a kocka, és a függetlenségpártiak győzelmével megszületett Texas mint független állam.

Az Alamo főépülete, nem sikerült teljesen levágni a sorban álló turistákat

Az Alamótól nem messze, szintén a belvárosban van San Antonio másik érdekessége, a Riverwalk. A San Antonio folyó a belváros egy részén úgy kanyarog (némi modern városépítészeti közreműködéssel persze), hogy egy darabka belvárost teljesen körülölel. Ezen a szakaszon egészen a folyó közvetlen közelében lehet sétálni, ahol főleg éttermek, bárok kapnak helyet.

Hogy itt miért éppen egy ír kocsmába tértünk be, már nem tudom, talán azt reméltük, hogy itt majd ebédet is kapunk, de végül csak sört ittunk. A sör mellé járt még földimogyoró, aminek a héjával tele volt az egész kocsma, valamint egy bárzongorista, aki népszerű slágereket játszott, hogy a nem kicsit ittas férfitársaság artikulálatlanul üvölthessen vele. Miután rájöttünk, hogy ebben a hangulatban az étkezést nem érdemes erőltetni, továbbálltunk egy jó kis mexikói étterembe, ha már ugye Texas. A késői ebéd után több már nem fért most nekünk San Antonióba, indult ugyanis menetrendszerinti Volvo járatunk Houston felé, de erről Zsófi mesél majd hamarosan.