Bölénycsorda és a kőbe vájt fejek

Independence Day roadtrip 2020, 4. rész

2020. július 26. - ZsoltKerekes

Ott tartunk, hogy három nap van még hátra a körutazásunkból, amiből kettőt több mint 10 órás autóúttal töltöttünk. Az ilyen hosszú autózásokba azért bele lehet fáradni, de valahogyan vissza kellett érnünk Kansas City-be. Addig azonban még állt előttünk néhány kaland, illetve erre a hétvégére esett az amerikaiak nemzeti ünnepe is (július 4.), úgyhogy egy laza asszociációval jöjjön a zene ehhez a poszthoz a The Nationaltől.

A Yellowstone-ban tett látogatásunkat követő napra az volt a terv, hogy St. Anthony-ból (Idaho) átautózunk Rapid City-be (Dél-Dakota). A két állam finoman szólva nem határos. Először észak felé vettük az irányt, átértünk Montanába, ahol kelet felé fordultunk, és tulajdonképpen a Greater Yellowstone Areát északról kerültük el, majd Montana délkeleti végénél még átvágtunk Wyoming állam északkeleti csücskén (éljenek a vonalzóval meghúzott államhatárok), és átértünk Dél-Dakotába.

Great places, great faces

- ez Dél-Dakota állam - rendszámtáblákról ismert - mottója, ami nem meglepő, hiszen az állam talán leghíresebb látnivalója a Mount Rushmore, ahol négy kiemelkedő egykori amerikai elnök fejét sikerült belevájni egy hegycsúcsba. Ezt szerettük volna még aznap, a Rapid City-be érkezés előtt megnézni, mivel egész közel van a városhoz. Számításainkat egy bizonyos Donald Trump húzta keresztbe, aki privát függetlenségnapi bulit tartott épp aznap este, pedig még csak július 3-a volt. Így hát megérkeztünk Rapid City-be ahol birtokba vettük Airbnb-nket, mely egy családi ház alagsorában, egy udvarban parkoló iskolabusz mellett helyezkedett el, és jó nagy volt.

Továbbá szerencsére a becsekkolós infóban már figyelmeztettek a ház körül szaladgáló 5-6 éves szomszéd gyerekekre, akik ott tartózkodásunk idején véletlenszerűen bicikliztek ki az utcára, arcukon rászáradt kosszal és takonnyal. A közeli indiai étteremben megvacsoráztunk, kisboltban bevásároltunk (ezek gyalogtávra voltak, így sétálva abszolváltuk mindezt, ami egyrészt az egész napi autózás után kifejezetten jólesett, másrészt Amerikában elég nagy dolog).

Másnapra három úticélunk volt, ezek közül az első a már említett Mount Rushmore volt. A hegyre kanyargós-szerpentines út vezetett fel, amit Zsófi, a kisalföldi lány, már rutinos hegyi sofőrként abszolvált. A helyszínen sokszintes parkolóban hagytuk autónkat, és elmentünk megtekinteni George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln 18 méteres, kőbe vájt, büszke fejeit. Ehhez egy turistákkal zsúfolt sétányon mentünk végig, ami az 50 amerikai állam zászlójával és plakettjével van díszítve. A tömeg talán annyiban nem volt meglepő, hogy sikerült éppen július 4-én meglátogatnunk az amerikai nemzeti büszkeség egyik legfontosabb szimbólumát. A sétány végén pedig még ott álltak az előző esti Trump-buli kellékei (színpad, hangosítás, székek stb.).

Egy rövidebb ösvényen közelebb mentünk a hegyhez, illetve kilátóponthoz, majd visszafelé gyors pisiszünet után indultunk tovább. Kb. 15 percet töltöttünk ezen a helyen, és ez bőven elég is volt. Nyilván négy fontos és komoly történelmi hagyatékkal rendelkező elnök szobra ez, (bár mostanában újra gyakrabban jegyzik meg, hogy melyikük volt rabszolgatartó), de abban, hogy ahogy a fejeiket egy hegycsúcsba vájták, van valami olcsó hatásvadászat és megalománia. Ráadásul a hely megítélése is ellentmondásos: korábban a hegység az őshonos sziú indiánokhoz tartozott (akik le is romboltatnák az emlékhelyet) az államokkal kötött szerződés alapján, amit az Egyesült Államok felrúgott, miután aranyat találtak a területen.

Ha még nem lett volna elég a bölényekből

Következő megállónk a Wind Cave nemzeti park volt, ahova további szűk, hegyi utakon jutottunk el. Közel volt a Mount Rushmore-hoz, így annak ellenére sem akartuk kihagyni, hogy tudtuk, a park fő látnivalója, a barlang technikai okok miatt (értsd: javítják a liftet) zárva tart. Útközben legalább egy bölénycsordába belebotlottunk, a jószágok éppen délelőtti sziésztájukat töltötték az út melletti réten.

Nem ez volt kirándulásunk legmaradandóbb emléke

A látogatóközponthoz érve aztán megnéztük a barlang egyik természetes, külső bejáratát, körbejártuk a területet, és persze bementünk az ajándékboltba, ahol családunk tagja lett Bill, a plüssbölény.

Bill itt már Kansas City-ben ismerkedik a kaktusszal

Továbbindultunk a parktól Rapid City felé, aztán onnan keletre a Badlands nemzeti park keleti bejáratához. A Badlands arról híres, hogy préri közepén furcsa geológiai formációk alakultak ki, a lerakódásnak és eróziónak köszönhetően. Ezek a eredményezik ezeket a furcsa csúcsos formákat, amelyek többféle kőzetből (homokkő, mészkő stb.) épülnek fel. Ennél jobban nem bonyolódnék bele a hely geológiájába, beszéljenek inkább a képek.

Sok-sok kép a galériában, katt a képre!

A parkot keletről nyugati irányba jártuk be többnyire jól kiépített autóúton, és több helyen meg is álltunk jobban szétnézni, körbejárni a helyet. Nagyobb túrát itt nem vállaltunk, mivel baromi meleg volt, és itt ráadásul árnyékra sem nagyon számíthattunk. A park állatvilágából a bölények mellett a kanadai vadjuhokat és a feketelábú görényeket érdemes kiemelni, mi azonban prérikutyából láttunk sokat.

A parknak ezen a nyugati pontján észak felé vettük az irányt az országútra, amin pedig visszaértünk Rapid City-be. Megvacsoráztuk a tegnapról maradt indiait, és rápihentünk a következő napi hosszú útra, ugyanis várt ránk egy újabb több mint 10 órás autóút vissza Kansas City-be. Másnap reggel neki is vágtunk ennek az utolsó hosszú szakasznak: kelet felé haladtunk Sioux Fallsig, ahol dél felé vettük az irányt, és Omahában álltunk meg egy késő délutáni hamburgerezésre, csak hogy Nebraskát is érintsük kicsit. Innen további három órányi autózás volt hátra, este 8 körül értünk haza Kansas City közepén lévő otthonos kis lakásunkba.