Tegyünk úgy, mintha nem lett volna a járvány miatti latolgatás, menjünk-ne menjünk, lelkiismeret-furdalás, szorongás, indulás előtti napokban teszteredményre várakozás. Inkább mesélek egy kicsit Kaliforniáról. Zenének egy régi szám: lehúzott ablak, napsütés és partmenti vezetést képzelek hozzá. Nekem eddig nagyjából ezek az asszociációk jutottak eszembe erről az államról, filmélmények alapján persze. Nem tudtam, hogy ez az USA legsűrűbben lakott és 3. legnagyobb állama (Alaska és Texas után). Hogy a földrajza mennyivel változatosabb mint a filmekben látott San Franciscó-i dombok és az óceánpart. A 8 teljes napot felölelő kirándulásunk Los Angelesben kezdődött (és itt is ért véget). Péntek este érkeztünk egy turbulenciamentes repülés után, átvettük a lefoglalt bérelt kocsit (egy új Toyota Corollát), és elfoglaltuk az első Airbnb-szállásunkat. 

Los Angeles területét a prekolumbián időkben chumash és tongva indiánok lakták. 1542-ben viszont megérkezett Juan Rodríguez Cabrillo, aki a területet spanyol fennhatóságúnak nyilvánította megpecsételve ezzel az őslakosok sorsát (különböző betegségekkel, népirtással, kitelepítéssel és szolgasorba taszítással). Spanyol, majd mexikói uralom után, 1848 után lett az Egyesült Államok része. Az aranylázzal pedig megindult az a demográfiai, gazdasági robbanás, ami a mai napig meghatározza a város képét. Egy medencében helyezkedik el körülvéve hegyekkel és a Csendes-óceánnal. Éghajlata mediterrán, ebből következik a kisalföldi szememnek megunhatatlan flóra hatalmas jukkákkal és pálmafákkal.

Másnap reggel Beverly Hills és Hollywood felé indultunk. Mivel úgyis tele van már a szekrény Louis Vuitton táskákkal, így a Rodeo Drive üzleteit csak autóból csodáltuk meg. Egy következő kiküldetés során viszont szívesen laknék itt egy helyes kis villában. Ezt követte egy rövid séta a Hollywood Boulevardon, ahol megnéztük a hírességek sétányát, a Walk of Fame-et, illetve egy rövid szakaszát. 1960 óta gyűlnek a szórakoztatóipar csillagai a járdán, mára több mint 2 ezer. A járvány miatti turisztikai pangást talán itt tapasztaltuk meg először, nyüzsgés helyett csak buszra váró helyiekkel és hajléktalanokkal találkoztunk. Pedig Hollywoodban már az 1910-es évektől működtek filmstúdiók, 1921-re pedig már a Föld filmiparának 80%-a ide koncentrálódott (emiatt lábalt ki könnyebben a város a gazdasági világválságból is). De ez a kopottas sugárút nem ezt az aranykort idézte. 

Újabb kötelező bakancslistás hely következett: a Hollywood-felirat. A Mount Lee-n, 1923-ban ingatlanhirdetésnek emelt ikonikus felirat leginkább a csillagvizsgálónak is helyet adó Griffith Parkból megcsodálható. A lezárások miatt azonban csak egy rezervoár körüli sétaútvonalról láttunk rá több szögből is. 

Belvárosi kolbászebédünket egy Grand Central Market nevű piacon vettük meg, majd a változatosság jegyében a következő programpont egy csatahajó volt. Úgy voltunk vele, hogy habár nagyon büszkék vagyunk az Osztrák-Magyar Monarchia Császári és Királyi Haditengerészetére, aminek a flottája a 6. legnagyobb volt az I. világháború elején, de az 1918-ban mégiscsak megszűnt. A USS Iowa viszont 1942-1990 között volt bevetésen. És akkor itt most abba is hagyom a Wikipédiáról való idézgetést, mert persze lövésünk sincs ehhez a hadászati témához. Azt se értem pontosan, hogy mi a különbség a haditengerészet meg a tengerészet között (navy vs. marines). A hajó maga lenyűgöző, habár csak a fedélzetet lehetett bejárni: 45 ezer tonna (felszerelve plusz 10 ezer), 270 méter hosszú és 33 méter széles, tele van olyan fegyverekkel, ágyúkkal, amiknek a nevét még egy angol-magyar online szótárral se tudtam lefordítani. Más világ. Különösen akkor éreztem ezt, amikor veteránok arról meséltek egy videóban, hogy egy-egy erődemonstráció keretében elsütött ágyúsor milyen zajjal járt, és ez milyen euforikus érzéssel töltötte el őket. A hajót 1990-ben nyugalmazták, 2012 óta működik múzeumként. Elgondolkodtató, hogy háborút át nem élő generáció tagjai vagyunk Zsoltival, szerencsénkre. Bárcsak így is maradna. 

Délután kocsiba ültünk, vettünk egy hóláncot (hogy miért, az későbbi bejegyzéseinkből kiderül majd) és Santa Monica felé indultunk. Megtapasztaltuk, hogy milyen a Los Angeles-i torlódás és dugó a 6 sávos autópályán. Hát nem életem élménye. A Santa Monica-i mólón összegyűlő tömeggel egyetemben. De a Csendes-óceán gyönyörű volt.

Szerencsére nem búcsúztunk el tőle még, mert egy héttel később, akkor már még több élménnyel tele, San Franciscóból a part mentén vezettünk vissza "Loszi" felé. Aznap, a visszafelé vezető úton a hosszú autózás után egy hegyi tavernában ebédeltünk, majd Santa Barbara felé fordultunk. Itt meglátogattuk az 1786-ban ferences missziósok által alapított templomot, ahol éppen kültéri szentmise zajlott. Mindeközben az út másik oldalán a parkos részen félpucér fiatalok gyülekeztek és füveztek, ez Amerika. A napot a parton zártuk, ahol már én is tapicskoltam kicsit a vízben.

Újabb horror vezetési élmény után érkeztünk az utolsó szállásunkra, ahonnan vasárnap reggel indultunk a reptérre, hogy délre már ismét Kansas City levegőjét szívjuk. A kaliforniai kirándulásunk fennmaradó 6 napjáról a következő bejegyzésekben számolunk majd be. Lesz itt minden, mint a búcsúban: sivatag, hegy, hó, eső, köd, még több eső, mamutok, bölények, fenyők... Folyt.köv.