Aki lemaradt a nagy út 1. részéről és szeretne róla olvasni, ide kattintva megteheti. Ehhez a bejegyzéshez és az aranyló tájhoz a héten elhunyt Ennio Morriconétől ajánlok zenét. 

Azt hiszem, igazán májusban Arizonában értettem meg, hogy mire célzott Zsolti kollégája, amikor azt mondta indulás előtt, hogy Amerikában a nagyvárosoknál sokkal érdekesebb látnivalók lesznek a nemzeti parkok. Természetrajongóknak főleg. Ennek jegyében indultunk útnak kirándulásunk 4. napján Fruitából, hogy kb. másfél óra vezetés, Utah államba való átlépés után megérkezzünk az Arches Nemzeti Parkba. A park a Colorado-fennsíkon helyezkedik el, nevét a több mint 2000 természetes, homokkő boltívről kapta. Az ott töltött pár óra során két hosszabb trailen gyalogoltunk, egyébként inkább kilátópontok közelében parkoltunk, ahonnan csak rövid séta volt egy-egy boltív vagy érdekes szikla. 

Ahogy a látogatói hírlevél írja (térkép az 5. oldalon), az íveket az erózió, a víz, a gravitáció és az idő alakítja. Legutóbb 2008-ban omlott le a Wall Arch nevű képződmény, de nemcsak pusztulnak, hanem időről-időre újak is kialakulnak. 2015 óta kutatási célból és a látogatók biztonsága miatt figyelik műszerekkel a sziklák hasadásának mértékét, mely előrejelezi a lehetséges omlásokat. Magyarságtudatunk cirógatása miatt mondanám: a nemzeti parkokat igazgató szervezet figyelmét a terület iránt egy vasúttársasági ember hívta fel, aki 1923-ban járt először az Arches-nál egy magyar származású talajkutató, Alexander Ringhoffer (nekünk csak Ringhoffer Sándor) meghívására. Ő, két fia és a veje 1922-ben jártak először a Devils Garden (Ördögök kertje) környékén, bennük merült fel először, hogy turisztikai céllal milyen jó kis nemzeti emlékhely lehetne. Persze ne higgyük, hogy magyarok voltak itt az első emberek, a terület már 10 ezer éve lakott, Ute indián sziklarajzok és egy múlt századi rancs tanúskodik erről. 

2. aznapi megállónk a közeli Canyonlands Nemzeti Park volt. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy nem unom-e még a kanyonokat, egyértelműen nemmel válaszolnék. A park több részre osztható, mi az Island in the Sky (sziget az égen) területet jártuk be. Továbbra is a Colorodo-fennsíkról beszélünk, a domborzatot a Colorado és Green folyók alakították, viszont szélesebbnek és töredezettebbnek tűnik, mint a Grand Canyon. Őszintén szólva, az egyik legnagyobb élményem a kirándulás során. A Panorama pontra egy mérföldes út volt kigyalogolni, jelzett, de kevésbé kiépített ösvényen. Tulajdonképpen egy mesán (normális fordítást nem találtam) sétáltunk, ami egy síkság fölé magasodó, vízszintes rétegződésű, meredek falú kiemelkedés. A 360 méter mély fehér homokkő padtól még további 300 méter mélyen vannak a folyómedrek. A peremről szétnézve rengeteg kis út kígyózott alattunk. Ezek főleg az '50-es, '60-as években a környéken zajló uránbányászat miatt épített utak. Előtte a környéket csak a bányászok, cowboyok, pásztorok ismerték, de a bányabumm szervizútjai a jeepes túrázók és kirándulók előtt is megnyitották a vidéket, aztán kezdődhetett a lobbi a nemzeti parkká nyilvánításért.

Aznap Fruitába visszatérve egy mexikói étteremben vacsoráztunk, kedden pedig Salt Lake City felé vettük az irányt. Nem sok mindent tudtam a városról eddig a 2002-es téli olimpián kívül. Az agglomeráció borzalmas forgalma után (miért ilyen népszerűtlen a körforgalom az USÁ-ban?) nagyon finom nápolyi pizzát ebédeltünk és rövid sétát tettünk a State Capitol környékén (hiszen SLC Utah állam fővárosa), majd lesétáltunk a Templomtérre. Itt van Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának világközpontja (ragadványnévvel mormonok). 1847-ben ők alapították a várost, mely mára már több mint 200 ezer lakos otthona. A City Creek mentén visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk a város névadó tava, a Great Salt Lake felé. 

A sekély, sós tó több szigetet, félszigetet alakít ki, ezek közül a legnagyobb az Antelope Island, ami állami park. Először a Ladyfinger (asszonyujj) pontnál álltunk meg, majd a strandnál. Utóbbi elég büdös, kellemetlenül homokos élmény volt (most mit szépítsek rajta? Zsolti szerint tűrhető és megszokható, szerintem meg... csak a Balaton!). Leautóztunk a Fielding Garr Ranch-ig, ami egy egészen 1984-ig működő farm volt. Visszafelé haladva jött viszont a legnagyobb meglepetés: életünkben először láttunk igazi, vadon élő, hatalmas bölényeket (amerikai bölény, angolul bison vagy buffalo). 1893-ban telepítették be őket a szigetre, a csorda létszáma 550-700 között változik. Évente rendeznek összehajtást, amikor megmérik és beoltják az állatokat, vásárolni is lehet belőlük ilyenkor (többek között ezzel tudják kontrollálni a létszámukat és a betegségmentes állomány nagy genetikai kincs). A körülmények kedveznek nekik, hiszen a sziget nagy része füves puszta és nagy ragadozók sem vadásznak rájuk. 

Aznap este már St. Anthonyban aludtunk, de arról Zsolti számol majd be. Köszönöm az olvasást, érdeklődést mindkettőnk nevében!