Seattle és Washington állam már régóta szerepel az amerikai bakancslistánkon. Tavaly hálaadás előtt magabiztosan lefoglaltuk, majd szomorúan elnapoltuk az utazást, mert a járványügyi intézkedések miatt bizonytalan lett volna elindulnunk. Május eleje viszont már ígéretesnek tűnt. Zsolti indonéz kolléganője, Desi barátnőnk is csatlakozott hozzánk a seattle-i kirándulásra, így hármasban indultunk útnak. Az egyhetes kirándulás kb. felét nemzeti parkokban töltöttük, erről számolok be ebben a posztban.

A tervünk az első két napra az Olympic-félsziget bejárása volt, mely Seattle városától nyugatra fekszik az óceán felé. Ezt követően pár városnézős és 2 másik nemzeti parkban töltött nap következett. Zene ehhez a poszthoz, majd elmesélem, miért éppen. 

Régebbről kell kezdenem a dolgot, egész vallomásos hangnemben. Szóval az Olympic Nemzeti Park régóta ismerős nekem, ugyanis itt játszódik Stephanie Meyer 2005-ben megjelent Alkonyat c könyve, majd a folytatásai és a filmváltozatok is. Lehetne szépíteni a dolgon, de ezek tulajdonképpen nem túl jól megírt vámpíros tinikönyvek. Ciki bevallani, de én ezeket többször olvastam, láttam magyarul, angolul. (Isten bizony, szoktam szofisztikáltabb regényeket is olvasni!!!) A filmek mellett szól a zenéjük (a fentebb belinkelt szám is pl.) és a gyönyörű helyszín. A bérelt kocsit a seattle-i reptér mellett felvéve tehát nyugatra indultunk, hogy az Olympic-félszigetet óramutató járásával ellentétes irányban járjuk be. Első megállónk a Port Angelestől kicsit délebbre és magasabbra fekvő Hurricane Ridge látogatóközpont lett volna. Illetve volt is, de beszámolni sajnos nem tudok róla, ugyanis hatalmas köd volt a hegyen. Nyugat felé tovább autózva a Lake Crescent viszont kárpótolt minket látványban. 

Az Olympic Nemzeti Park és a félsziget érdekessége, hogy bár a mérsékelt övben fekszik, a nedves óceáni klíma lehetővé tette, hogy mérsékelt égövi esőerdők alakuljanak itt ki. Az örökzöld tűlevelűek mellett azért lombhullatók is találhatóak az erdőkben, az aljnövényzet pedig moha- és páfrányfajokban dús. Szállásunk Forks kisváros mellett volt egy kisházban. Forks fénykora valószínű egybeesett az Alkonyat-sorozattal, a kirakatokban még mindig látni filmes plakátokat. Bár gyanítom, hogy egyre kevesebb rajongó zarándokol el ide az évente megrendezett Stephanie Meyer Napra, hiszen a korosztályom lassan kinő ebből a fantáziavilágból. Vacsora után még tettünk egy rövid sétát a a Rialto Beach-en. Sosem láttam még ilyen vad óceánpartot, sziklaszirtekkel,  hihetetlenül közel végződő fenyőerdővel. Másnap a Hoh esőerdőben, a Ruby Beach-en és a Quinault tó környékén tettünk kisebb túrákat, majd a vártnál rövidebb kocsiút után elfoglaltuk szállásunkat Seattle külvárosában, Kirklandben. 

Mivel az időjárás jónak ígérkezett, másnap a Mount Rainier Nemzeti Park felé vettük az utunkat. Tulajdonképpen egy aktív vulkánról beszélünk, mely a Cascade hegyvonulat része, a jelenlegi csúcs (Columbia Crest) 4392 méter magas, Seattle-ből tiszta idő esetén látható, bár másfél órányira fekszik kocsival. A Mount Rainier tagja a 16 legveszélyesebb vulkánnak a Földön, hiszen hatalmas pusztítást tudna okozni a sűrűn lakott környező területeken. (Érdekességként linkelem a Panorama ponton készült képeket a távolabb fekvő, alacsonyabb, de ugyanúgy vulkanikus Mount St. Helen 1980-ban történt kitöréséről.) Gleccserek, völgyek, vízesések, szubalpesi legelők tarkítják a tájat. Délnyugat felől közelítettünk, hogy elérjük a fő célt, Paradise-t. Itt látogatóközpontra számítottunk és kijelölt ösvényekre. Nos ehelyett jó útviszonyokat, de több méteres havat találtunk. A lábbelink nem igazán volt megfelelő semmilyen komolyabb havas túrához, ezért lejjebb ereszkedtünk, és a végén sikerült azért egy nem túl megterhelő útvonalat választanunk. 

Pár városi nap után, szombaton a North Cascades Nemzeti Park következett, mely az USA legkiterjedtebb gleccserrendszerével rendelkező természetvédelmi területe. Zárva lévő parkőri bódék, elhagyatott látogatóközpont után kicsit lankadtan érkeztünk, de végül izgalmas nappá kerekedett. És itt most bevallom, elhagyott az ihlet... Zsolti azt tanácsolta, hogy először egyek vacsorát, aztán írjak a meredek túraútvonalakról, a gyönyörű hegyi tavakról és a gátakról, amiket láttunk. De ezeket úgyis mutatom mindjárt a galériában. Amiről nem készült kép, és mégis eldobtuk az agyunkat, hogy a legfestőibb, legcsendesebb Diablo tóra néző kilátónál a kietlen parkolóba egyszer csak megérkezett egy 100 kocsiból álló tuningolt konvoj. Pár perces békés közjáték után, végül a kijárásomat elálló sofőrök kiengedtek, és el tudtuk hagyni a helyszínt. Hogy miért élvezik ezek az emberek a nemzeti parkokban tartott tömeges hangnyomásversenyt, rejtély... talán a jobb visszhang miatt. 

Washington állam természeti kincsei után Seattle-i belvárosi kalandjainkról Zsolti mesél majd tovább. Folyt. köv.