Élménybeszámolós bejegyzéssel sajnos nem igazán tudtunk szolgálni augusztus óta, mert a szigorítások miatt halasztanunk kellett a frankón megtervezett Seattle-i utunkat. Azért a környékünk ősszel igazán csodálatos, és jó sokáig nézegethettük a rozsdásodó leveleket a fákon, de a lombhulláson kívül túl sok izgalom azért mégsem történt felénk.

Leszámítva persze az elnökválasztást, illetve az azt követő hetet, amikor 0-24 órában ment a CNN nálunk. Nem titok, hogy Bidennek drukkoltunk, és reméljük, hogy mostanra Melania már pakolja a bőröndjeit, a férje önbarnítóit és póthajait. Örömünkre az egyik kedvenc parkunk felé élők is főleg a Biden-Harris-kampány plakátjait szúrták le az előkertjeikben (kedvenceink: "By,Don" felirat felett Trump frufruja és a "Szavazz Biden-re, ő legalább nem akar fertőtlenítőt itatni veled" szövegűek voltak). Tegnap szavaztak az elektorok is (micsoda formalitások!), a szavazataikat január 6-án fogják hivatalosan összesíteni és január 20. lesz a beiktatás napja. Ezt követően, pedig... nos reméljük, hogy olyan idillikusan fog zajlani minden a Fehér Házban, mint Az elnök emberei c. sorozatban, amit nemrég kezdtünk el nézni.

Érdemes megemlíteni azért, hogy a választás utáni hétvégén ellátogattunk St. Joseph-be, ami tőlünk északra fekszik kb. 1 órányi autóútra, a Missouri folyó partján. Első ránézésre a hely egy poros amerikai kisváros, a belvárost átszelő utat kétemeletes, elhagyott épületek szegélyezik, mint a filmekben. (Funfact: itt született Eminem.)

A program akkor kezdett el érdekesen alakulni, amikor beléptünk a Patee House Museumba. Az épület 1858-as megnyitásakor szállodaként üzemelt, a vadnyugatra utazók még utoljára itt élvezhették a puha ágy és a hideg-meleg vizes fürdőszobák kényelmét. 1860-tól a Pony Express nevű lovas futárszolgálat indítóközpontja a hotel földszintjén működött. Az 1800-as évek közepén kb. 1 hónap kellett ahhoz, hogy New Yorkból levelet, híreket tudjanak a nyugati partra küldeni lovasokkal, postakocsival, hajóval vagy vasúttal. A Pony Express egyéni futárokat foglalkoztatott. A kontinenst nyugat-keleti irányban átszelő, 1800 mérföld hosszú útvonalon létrehoztak 180 váltóállomást, ahol futárt, lovat tudtak cserélni. Futár csak vékonydongájú, bátor, nőtlen, lóval és fegyverrel bánni tudó férfi lehetett (árvák előnyben!). Így lett ez a leggyorsabb szolgáltatás akkoriban, St.Joseph-ből Sacramentóba 10 nap alatt jutott el így egy levél (ennek ellenére a cég csupán 18 hónapig volt életképes). A szálloda báltermében a polgárháború alatt hadbíróság székelt, de később leányiskola és ruhagyár is volt az épület. 1963 óta múzeum, gyűjteménye lenyűgöző. A szállodai szobákon kívül vannak berendezett régi boltbelsők, telekommunikációs-közlekedéssel kapcsolatos tárgyak, a legjelentősebb talán az 1800-as évek végi vasútállomás és gőzmozdony. 

A múzeum udvarán látogatható Jesse James háza is, mely eredetileg nem itt állt, de fogták, felkapták és átköltöztették a 4 helyiségből álló kis faházat. Jesse Missouri államban született. Rövid, de erőszakos, törvényen kívüli élete végén St. Joseph-ben keresett menedéket családjával és itt is érte a vég 1882-ben, amikor egy bandatársa, Robert Ford amnesztia reményében lepuffantotta. A történet szerint reggeli után James és Ford átvonultak a nappali szobába, hogy megtervezzék következő rablásukat, de Jesse meglátott egy foltot a falon, felállt egy székre, hogy letörölje, Bob pedig agyonlőtte. A gyilkos golyó helyét a fal ma is őrzi. (Újabb példa arra, hogy lesz egy közönséges bűnöző szájhagyomány útján legenda, lásd Viszkis.

Ebéd után a következő megállónk a Glore Pszichiátriai Múzeum volt. A városban 1874-ben nyitott meg a 2. sz. Állami Elmegyógyintézet. A campus jelenleg börtönként/javítóintézetként működik, nem túl barátságos szögesdrót kerítéssel körbevéve. A múzeum ennek tőszomszédságában van. A kiállítás végigvezet a pszichiátria történetén, felvillantva a különböző korok "terápiás" módszereit, a modernkori elmegyógyintézetek hintaszékes világát. Habár a kiállított tartalmak nagy részével már találkoztam, nagyon nyomasztó belegondolni, hogy a mentális betegségek története egy szégyenteli foltja az orvoslásnak. A rácsos ágytól, az embernagyságú mókuskeréktől az elektrosokkig, a lobotómiáig vezetett az út, majd eljutottunk ugyan a komplex terápia-rehabilitáció megközelítéshez, a stigmatizáció mégis a mai napig jelen van. Nem nagyon fotóztunk, de ajánlom a múzeum angol nyelvű bevezető kisfilmjét.

A napot sétával zártuk a Krug Parkban, illetve a folyóparti sétányon. Ennél kellemesebb csalódás nem is érhetett volna ezzel a kisvárossal kapcsolatban. 

A hálaadás nov. 26-án csendesen telt, és két hete még történt egy nem várt esemény. Zsolti beteg lett (no semmi komoly, csak egy kis fejfájás és köhécselés), múlt héten pedig bejelentette, hogy "picit nem nagyon" érez szagokat (értsd: egyáltalán nem, semennyire sem). A kocsiban ülve elvégezhető, gyógyszertári öntesztelés eredménye negatív lett, de szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, a tünetei alapján valószínű, hogy elkapta. Nekem meg vagy egy amazoné az immunrendszerem vagy tünetmentesen hordozom a vírust. Zsolti azóta már jobban van, még szerencse, hogy az ízérzése megmaradt és teljes egészében élvezhette az első közös mézes krémesünket. 

Így vagyunk mi most. Vírusosan vagy anélkül. Kivételesen a végén ajánlok most zenét, Tóth Krisztina egy versének megzenésítését. Ki tudja, talán még egy kirándulós bejegyzés azért összejön az idei évre...