Tavaly a függetlenségi napi hosszú hétvégét és a megelőző napokat még költözködéssel, IKEA-bútorok összeszerelésével töltöttük, de idén belevágtunk az utolsó nagy autós túránkba, ami - csak a célállomásokat összekötve - 3000 mérföldesnek ígérkezett. Hogy végül milyen hosszú utat jártunk be, az Zsolti befejezéséből fog kiderülni. A kocsi mindenesetre jól bírta, a rázós földutakat pl. sokkal jobban mint én. Zenének az egyik kedvencem utazáshoz.
Egy félnapos munka után péntek délelőtt indultunk Denver felé, a kocsiban még volt egy konferenciahívás, de azután Zsolti elbúcsúzott a céges ügyektől 10 napra. A 70-es autópálya nem okozott sok új élményt (megjártuk már ezt az utat tavaly hálaadáskor, bejegyzéshez katt ide), de legalább felkészültünk a következő napok 10-12 órás vezetéseire. Ahogy az lenni szokott, Denver környékén viharos idő fogadott minket (tavaly köd-hó, most hatalmas nyári zuhé, háttérben a hegyekkel). A szállásunk egy Longmont nevű kisvárosban volt, egy 60-as éveiben járó hölgy alagsorában, két éjszakára ez is megfelelt.
Még június elsején megrendeltem egy America the Beautiful nevű kártyát, ami tulajdonképpen egy évre megváltható belépőjegy az összes szövetségi nemzeti parkba. 80 dollárba kerül és a tulajdonoson kívül még 3 személy használhatja. Számunkra rendkívül előnyös volt, mert az autókként kiszabott napidíjak töredékéből megúsztuk így. A járvány okozta késedelmek miatt csak a visszaigazoló emailt tudtuk bemutatni, de elfogadták azt is mindenhol, mire hazaértünk pedig, itt várt minket a kártya a postaládánkban.
Lefoglalt idősávban érkeztünk szombat reggel a Rocky Mountain Nemzeti Parkba (térkép itt). Az eddig meglátogatott helyekhez képest (Hot Springs-Arkansas, St.Louis-Gateway Arch-Missouri, Grand Canyon-Arizona) a mostani körben jóval többet kellett autóznunk a parkokon belül, viszont itt volt P+R parkoló, ahol letehettük a kocsit és transzfer busszal jutottunk el aznapi kiindulási pontunkhoz, a Bear Lake-hez (medve tó). Zsolti egy könnyű-közepes túrát választott aznapra. (A magam részéről elmondhatom, hogy subalpesi környezetben, kanapé-kondival még a könnyű túra is egy folyamatos nehézlégzés. Többször fel is merült bennem, hogy kitépem az asztmás kirándulók kezéből az inhalátort, hátha attól nekem is jobb lesz.)
Az útvonal során csodás tavakat kerültünk el, és életünkben először láttunk június végén havat. Mivel a park kb. 1000 km2 nagyságú területet ölel fel (plusz ugyanennyi szomszédos vadon a U.S. Forest Service (talán erdőgazdálkodási szervként fordítható?) igazgatásában), beértük ezzel a félnapos túrával, de azért így is bepillantást nyertünk a Sziklás-hegység földrajzába.
A longmonti tartózkodást finom kávéval és egy ír kocsmában elfogyasztott vacsorával zártuk. Másnap pedig útnak indultunk egy újabb kanyon felé.
A Gunnison folyó a Coloradóhoz hasonlóan néhol széles, tavakhoz hasonló rezervoárokat alakít ki. Szuper élmény volt a part mentén futó főúton utazni (ott éppen én ültem az anyósülésen).
A Black Canyon of the Gunnison Nemzeti Park nevét arról kapta, hogy a szurdok egyes részeit alig éri napfény (csak napi 33 perc a Wikipédia szerint). Valóban teljesen más a táj, mint a Grand Canyonnál. A déli oldali látogatóközpontnál parkoltunk, majd egy rövid trailen tettünk egy kört, de fenyővel, tölggyel sűrűn benőtt párkányról nézve csak néha bukkant elő a folyómeder. Az autóval megközelíthető kilátópontoktól viszont fenséges a látvány. A legszebb talán a Painted Wall (festett fal) nevű szakasz, mely meredek, mély és szűk. A 685 méteres szikla tetején állva a másik oldal 335 méterre van, a kanyon feneke viszont 12 méteresre szűkül. Nemhiába ez a 3 jelző.
2. szállásunk egy Fruita nevű kisvárosban volt, egy családi ház külön bejáratú szobája és egy fürdőszoba volt a miénk. Az egyik legjobban felszerelt egyszobás Airbnb volt ez, ahol valaha jártunk (a hűtőben főtt tojás és forrásvíz, a kávégéphez újratölthető kapszula), bár ezeknek a könnyűszerkezetes, gipszkartonból épült házaknak továbbra sem lettünk rajongói. Folyt. köv. pár nap múlva, újra én jövök majd további kanyonos kalandokkal.
