Ideje végre megírnom első amerikai kirándulásunk második részét: Zsófi beszámolója után most ott tartunk, hogy eltöltöttünk 2-2 napot Minneapolisban, valamint Duluthban (illetve annak környékén). Körutazásunk fele azonban ekkor még hátra volt, így az 5. napon megcéloztuk Milwaukee-t.

Zene a második részhez:

Az utunk nem volt túl kalandos, hacsak bizonyos helyszínek majdnem megtekintését kalandnak nem lehet nevezni. Úgy terveztük ugyanis, hogy útbaejtjük a környék egyik legszebb helyét, a Witches Gulch szurdokot. Mivel azonban nem tudtuk, hogy ezt a helyet csak csónakkal lehet megközelíteni (ez csak a helyszínen derült ki számunkra), inkább elvetettük a dolgot, mert mindezzel túl későn értünk volna Milwaukee-ba.

Útbaejtettünk azonban egy másik helyszínt, a wisconsini Madison várost. A város James Madisonról, az Egyesült Államok negyedik elnökéről kapta a nevét. Ennél talán csak az elhelyezkedése érdekesebb: két nagyobb tó közötti földszoroson fekszik. Ottjártunkkor éppen beindulni látszott az egyetemi élet, hiszen azon a héten kezdődött az őszi félév, mindez pedig a bulizó fiatalok számában volt tetten érhető. Egy kávézással egybekötött tóparti séta után megnéztük a belváros ékét, a Wisconsin State Capitolt, majd továbbindultunk Milwaukee felé.

Egészen úgy néz ki, mint egy kapitólium, ami nem csoda, hiszen az is

Milwaukee-ban is külvárosi szállásunk volt, viszont West Allis városrész egyik főutcáján, gyakorlatilag egy kocsma fölött volt a lakás. A lent zajló életből mindenesetre nem sokat érzékeltünk, a kis Airbnb-lakásban semmi extra nem volt, de az alapfunkciókat tudta. Az odafelé vezető úton bevásároltunk kedvenc áruházláncunk (Aldi) egyik útbaeső egységében, így vacsorára már nem is mentünk ki sehová.

A következő nap volt talán a legjobb az egész kirándulás alatt, de legalábbis ekkor láttam Zsófit a legtöbbet vigyorogni. Reggel ugyanis a Mitchell Parkba mentünk, ami egy hortikulturális konzervatórium füvészkert. Három különböző kupolából/csarnokból/dómból áll, azaz három különböző kontinens növényvilágát csodálhattuk meg. Tényleg nagyon szép volt, elég sok különböző növényfajt láttunk.

Zsófi éppen a virágokat csodálja

Milwaukee az egyik olyan amerikai város, ahol a legnépszerűbb sörök egyikét, a Millert gyártják. Így hát következő állomásunk a sörgyárba vezetett, ahol egy túra keretében ismerhettük meg a sörgyártás ottani folyamatát, illetve kóstolhattunk meg néhány pohárral az ott készült italból. Szuper volt a körbevezetés, és természetesen a csoportunk hangulata az elfogyasztott sörrel egyenes arányban emelkedett. A végén pedig még egy sört ihattunk a helyi bárban, a gyár ajándékboltjában pedig sajátmárkás poharakat is kaptunk. Szóval első amerikai sörtúrának elég jó volt (ezt megelőzően legutóbb Bruges-ben voltunk sörgyárlátogatáson, azért az sem volt rossz).

Habzó amerikai sört ittunk ennél azért kisebb kiszerelésben

Dél körül volt már tehát, amikor jókedvűen továbbutaztunk a belváros felé. Itt nyitnék egy rövid zárójelet azzal kapcsolatban, hogy az USA-ban ugye nincs zéró tolerancia az ittas vezetést illetően. Hogy ez miért van így, arról sokat lehetne beszélni, mindenesetre ezzel a jogi lehetőséggel már sikerült élnem néhány alkalommal, és azért hozzá kell tenni, hogy az élményeim nem feltétlenül pozitívak. Érthető, hogy 1-2 sör után az emberek nagy része még bőven képes hazavezetni, illetve a tömegközlekedés hiánya és az autózási szokások miatt az ittas vezetésnek nincs is igazán jó alternatívája ezekben az esetekben. De azért ittasan vezetni nem túl jó érzés, 1 sör után is érezhetően nehezebb koncentrálni, és a reakcióidő is drasztikusan meg tud növekedni. Azt hiszem, mi is igyekszünk majd minimálisra szorítani azon alkalmak számát, amikor akár csak kicsit is ittasan kell vezetnünk.

Visszatérve Milwaukee-ra, annak is belvárosára: egy parkolóban hagytuk az autót, majd gyalog indultunk el a változatosság kedvéért egy másik sörfőzde felé. A Lakefront Brewery okkal inkább helyi, mint a Miller, ide már leginkább ebédelni mentünk (a sörfőzdéknek itt jellemzően elég jó vendéglátó helyeik vannak korrekt konyhával), de azért lecsúszott mellé még egy sör is.

Milwaukee a tópart felől

Ebéd után aztán a Michigan tó partján sétáltunk egy nagyot kellemes napos időben. A belváros északi részének elég jó összeköttetése van a vízparkkal, illetve itt egy nagyobb zöld park (Veteran's Park) is van a tó partján. KImerítő sétánk után a belvárosba visszaérve ismét kávézás következett, majd továbbsétáltunk a Milwaukee folyó mentén. A folyó itt torkollik a Michigan tóba, a belvároshoz közelebbi részét pedig egész szépen beépítették, és a városlakók számára megközelíthetővé tették: van itt kávézó, étterem, egész hangulatos hely. Innen már a parkoló felé vettük az irányt, és visszaautóztunk a külvárosi Airbnb-lakásba.

Milwaukee folyó, belváros

Másnap felhagytunk az otthoni saját készítésű reggelivel, és lementünk az utcára egy közeli reggelizőhelyre. Elit kiszolgálást kaptunk, és nemcsak azért, mert mindössze egy másik asztalnál voltak csak vendégek korán reggel, hanem mert az ott dolgozó fiú tényleg kitett magáért: mindent elmagyarázott, végigkérdezte, hogy mit hogyan szeretnénk. Nem ez volt az első ilyen pozitív élményünk, kiszolgálásban, vendéglátásban tényleg elég jók az amerikaiak.

Reggeli után elhagytuk a lakást, és St. Louis felé indultunk. Az út itt sem volt rövid, úgyhogy ebédelni meg is álltunk egy Chick-fil-A-ben. Nevének megfelelően ez egy csirkés szendvicsekre specializálódott gyorsétteremlánc. Elég könnyű megszeretni, otthon is méltó ellenfele lehetne a KFC-nek. St. Louisba is elég későn érkeztünk tehát, de még késő délután itt is belefért egy gyors aldizás szakadó esőben. A szállásunk pedig Milwaukee-hoz hasonlóan itt is egy külvárosi főutcán volt. Mivel a várost aznap este tényleg elég komoly vihar érte el, ezért nem mentünk már sehova, inkább rákészültünk a következő napi kalandokra.

Másnap reggel ugyanis a belvárosba érve rögtön a legfontosabb látnivalót, a Gateway Archot látogattuk meg. Ez egy 192 méter magas és ugyanilyen széles ív a Mississippi folyó partján, mely a város legfontosabb jelképe. A 60-as években épült a nyugati expanzió szimbólumaként. Alatta látogatóközpont és múzeum működik, valamint innen lehet megközelíteni a "vonatokat", amelyek az ív tetejére visznek fel. Ezek egyenként nyolc kis kabinból álló közlekedési eszközök valahol a lift és a kisvonat között, amelyek az épület ívét lekövetve viszik föl és le a turistákat. A látvány persze egészen elképesztő fentről, de az élmény azért erősen klausztrofobikus.

Zsófi mosolya fent a Gateway Arch tetején még nem túl őszinte

A Gateway Arch után sétáltunk még a belvárosban, majd a Blues Museum felé vettük az irányt. A városnak híresen jó múltja van ebben a zenei műfajban, olyannyira, hogy ottjártunkkor éppen blues fesztivál is zajlott a városban.

A múzeum remekül hozta a műfaj történetét, népszerű előadók példáján mutatta be, hogy a blues mennyire erős hatással van és volt gyakorlatilag az összes ma létező könnyűzenei műfajra. Mindeközben pedig interaktív is a kiállítás, a látogatók a különböző játékokkal megalkothatják saját blues-nótájukat. A műfaj jelentőségét egy percben ezzel a fehérházas bulival foglalhatjuk össze:

Ezt követően az Anheuser-Busch sörgyár felé vettük az irányt, hiszen olyan rég voltunk már sörfőzdében. Ha valakinek ez a név nem sokat mond, akkor legyen elég annyi, hogy Budweisert gyártanak itt. A korábbihoz hasonlóan itt is finom sörrel kísértük le a még finomabb ebédünket.

Isteni volt a pulled pork szendvics

A délután további részében pedig meglátogattuk a Missouri History Museumot, aminek legtöbb tárlata ingyenes. Sok időnk nem volt zárásig, mindenesetre a Pulitzer-díjas fotók kiállítása egészen zseniális volt. Utána még a múzeum melletti parkban sétáltunk egyet, majd visszamentünk a belvárosba hallgatni egy kis bluest a fesztiválon.

Still got the blues

Másnapra, kirándulásunk utolsó napjára is terveztünk még egy kis programot: a Kansas City felé vezető úton az Onondaga barlangok felé tettünk még egy kitérőt. Itt nagyon jó kis barlangtúrán vettünk részt egy különleges cseppkőbarlangban. Zsófit azért kicsit felbosszantotta, hogy a mögöttünk sétáló családapa úgy gondolta, a kifejezett tiltás ellenére jó móka megtapogatni a több tízezer év alatt kialakult cseppköveket.

Belülről nem mindenhol volt ilyen világos

Összességében tehát elég tartalmasra sikerült az első komolyabb amerikai kirándulásunk. A nagyvárosok mellett kint a természetben is sok időt töltöttünk, nekem talán inkább utóbbi jelentett feltöltődést. A nagyvárosokkal kapcsolatban továbbra is szoknom kell, hogy ezeket elég jelentős soksávos autópályák szelik keresztül, kicsit hiányoznak az európaibb, óvárosi jellegű főtérrel rendelkező városok. Mindenesetre az itt meglátogatott városoknak is megvan a maguk érdekessége, látnivalója. Reméljük, hogy sok hasonló kalandban lesz még itt részünk. :)