Előnye és hátránya is van annak, hogy az USA majd' kellős közepén élünk. Amikor kiderült, hogy Zsoltit elengedik augusztus végén szabira, akkor több ötlet is felmerült bennünk, hogy merre menjünk az első hosszabb kirándulásunkra. Az óceánpartokat elvetettük, a forró déli helyeket szintén, és mivel a nagyobb, híresebb nemzeti parkok is kétnapi autózásra vannak, úgy döntöttünk, hogy inkább a "közelben" maradunk. Így a végleges tervünk egy Kansas City-Minneapolis-Duluth-Milwaukee-St.Louis-Kansas City körút lett. 9 nap, 8 éjszaka, 4 Airbnb-szállás, 1 autó, 2000 mérföld (több mint 3000 km). Zene ma az amerikai pitékről.
Aug. 24-én, szombaton megpakoltuk a kocsit, és nekivágtunk az útnak. Észak felé indultunk, átszeltük Iowát és délutánra Minneapolisban voltunk. Egyik külvárosi, családi házas övezetben elfoglaltuk első szállásunkat egy alagsori privát szobában (ahol megtapasztalhattuk a központi hűtőrendszer "áldásos" működését, FYI ha párnákkal próbálod eltorlaszolni az alacsony fali kifúvókat, akkor is a hideg levegő győz), aztán elindultunk a belvárosba. Minneapolis Minnesota állam legnagyobb városa, a Mississippi folyó partján fekszik. A Walker Art Center nevű kortárs galériának van egy szoborparkja, 1988 óta vannak itt különböző könnyen-nehezebben értelmezhető képzőművészeti alkotások. Van itt hatalmas kék kakas, harangon ugró nyúl, cseresznye hajlított kanálon, csengők egy hatalmas fán. Mindenesetre a város egyik leglátogatottabb helye ez, kezdésként ide jöttünk. Térképe itt.
A nehezen értelmezhető kék kakas, háttérben a székesegyház.
"Kanálhíd és cseresznye" esti fényekben.
A szobrok után megcsodáltuk a Szent Mária székesegyházat: modern templom gyönyörű ólomüveg ablakokkal, 1907-ben kezdték építeni és 1926-ban ez lett az Egyesült Államok első bazilikája. Aztán egy ír pubban vacsoráztunk, ahol szépen rájöttünk, hogy mindketten elfelejtettük a 3 éves évfordulónkat pár nappal azelőtt... Ilyen ez! :)
A folyóparti séta Minneapolisban több okból is érdekes. Egyrészt hosszan húzódik a gyalogos és kerékpárút (meglepően biciklibarát ez a nagyváros egyébként, este bérelt biciklivel tekertünk vissza a kocsihoz). Másrészt nem nagyon akarják letagadni, hogy alapvetően ipari céllal kezdtek építkezni a folyó környékén és a modern városkép része maradt például egy régi malom múzeummá alakítva (Mill City Museum). De az egyik legnagyobb látványosság a Mississippi egyetlen vízesése, a Saint Anthony Falls, amire pedig leginkább a Stone Arch gyaloghídról lehet rálátni. Lenyűgöző élmény.
Saint Anthony Falls a gyaloghídról
Másnap külvárosi részeken bolyongtunk kihasználva, hogy Minnesota a tavak, vizek állama. A Nokomis-tó partján parkoltunk, ahonnan a Minnehaha patak mentén végigvezető trailre csatlakoztunk. (A trail jelentése ösvény, csapás. Először inkább a kereskedelmi útvonalakra használták (pl. Oregon, California, Santa Fe trail) ezt a szót, mára már inkább túraútvonalakra, gyalogutakra. Vannak egészen hosszúak a nagybetűs túrázóknak, de ezek a városi, rövidebb szakaszok is kellemesen fárasztóak tudnak lenni.) Az út végül a 16 méter magas Minnehaha vízeséshez vezet. A patak mindkét partján van ösvény, ki lehet sétálni a Mississippi partjára, a beömléshez.
Nem egy Niagara, de nekünk tetszett :)
Hogy adjunk egy kicsit a kapitalizmusnak, ebédelni a Mall of Amerika nevű helyre mentünk, ami az USA legnagyobb bevásárlóközpontja. 500-nál is több üzlet van benne (Nickelodeon vidámpark a közepén!), alapterülete 260.000 m2, tehát az Aréna Pláza 4-szer is elférne benne. Szóval finom volt életem első indiai ebédje, de inkább csak elcsodálkoztunk ezen a helyen.
Aug. 26-án, hétfőn ismét útra keltünk, bár ez egy rövidebb vezetés volt csak északra (3 óra), a Felső-tó felé. Minnesota éghajlata kontinentális ugyan, de az autópálya mentén mégis egyre több volt a fenyő. Duluth a Lake Superior partján fekszik, látképe messziről egészen ipari, főleg vasérc kitermeléssel foglalkoznak még ma is. A vízparti sétánkat egy komoly eső próbálta meghiúsítani, sikertelenül persze (értsd: csak el kellett azért sétálnunk a világítótoronyig, csak meg kellett néznünk azt az emelhetős hidat, így hát bőrig áztunk, mert jó távol parkoltunk). A szállásunk itt is külvárosi volt, szintén alagsori, de az egyik legjobb a nyaralás alatt. Megtaláltuk a szekrényben a mobil melegítőt is, két nap alatt a cipőink is megszáradtak.
Duluth, a Lake Superior partja, ítéletidőben.
Másnap a környéken bolyongtunk. Az egyik kedvenc helyem Glensheen lett. A tó partján fekvő kastély a Congdon család tulajdona volt, 1905-ben kezdték építeni késő viktoriánus-federális (amerikai neoklasszicista) stílusban, de az art nouveau és az arts and crafts mozgalom (művészetek és kézművesség) hatása is megfigyelhető rajta. Ugyanazért szeretek skanzenbe járni, mint ilyen régi házakba, mert a korabeli bútorok, tárgyak között jobban el tudja képzelni az ember, hogy milyen életet éltek a múltban. Mennyire lehetett kényelmes a fotel vagy a kanapé, amire ledőltek ebéd után. A kastély egyedül bejárható, jelzett útvonalon a pincétől a padlásig, egy mobilalkalmazás segítségével nagyon sok plusz infóhoz jut az ember. A legérdekesebb részek talán a folyosóról szellőztethető öltözőszobák vagy a korabeli zuhany, bidé, a fürdőben lévő faláda titkára pedig a mosókonyhában derült fény (szennyesledobó). És mindez egy tengernagyságú tó partján.
Glensheen, szerintem érthető a lelkesedésem.
Nem egy Zsolnay, de mégis gyönyörű.
Romantikus kitérőnk után ebédeltünk Bettinél, a hely főleg a pitéiről híres (Betty's Pies). Következő állomásunk pedig a Split Rock világítótorony volt. A Felső-tó a Nagy-tavak közül a legnagyobb, legmélyebb, közel 200 folyó vagy patak táplálja. Miután 1905-ben egy nagy viharban 29 hajó sérült meg a parthoz közel, ezért létfontosságúvá vált egy világítótorony építése. Mivel földi útvonal nem vezetett a területre, ezért az építőanyagokat darukkal, később fogaskerekűvel húzták fel a sziklaszirtre, a torony mellett pedig lakóházakat is építettek a szolgálatot ellátóknak és családjaiknak. 1910-től 1969-ig üzemelt, ezidő alatt nem történt hajós baleset a környéken.
Utolsó aznapi megállónk a Gooseberry Falls State Park volt. A Gooseberry folyó mentén könnyedén megközelíthetőek a vízesések, és mivel a legtöbb helyen egyáltalán nem mély a víz, a köveken keresztül besétálhatunk a lezúduló víztömeg elé/alá is akár.
Az Egres Vízesés Nemzeti Park :)
Fent az út, alul pedig gyalogút.
A második bejegyzést Zsolti fogja írni, de talán befejezésnek megosztom, hogy többek között miért volt nagyon jó tapasztalat ez a nyaralás. Az itt töltött 3 hónap alatt is látom, hogy sok dolog miatt lehet szidni Amerikát. Viszont egyértelműen jó pont, hogy a levezetett 2000 mérföld alatt kevesebb, mint 2 dollár útdíjat fizettünk, a gyorsforgalmik minősége változó, de nem rossz ezeken vezetni. Nem kell benzinkutak után sem kutatni, ha az ember pisilni szeretne útközben. Kitáblázva 40-60 mérföldnyire mindenhol van ingyenes, tisztán tartott pihenőhely (rest area) mosdóval, automatákkal, padokkal, játszótérrel. Egy másik nagyon jó dolog, hogy rengeteg az állami park vagy természetvédelmi terület, ahol legtöbbször szintén találni látogatóközpontot. Persze a kényelem szülte utóbbi helyeket, de egyik se tolakodott bele a természetbe erőszakosan, szóval szerintem ezekért is piros pont jár.
U.i.: a 4 hónapos házassági évfordulónkat már nem felejtettük el aug. 27-én. ;)
