Zsófival sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan is töltsük el első amerikai karácsonyunkat. Mivel a hazalátogatást csak pár hónappal későbbre terveztük, több utazási lehetőség is szóba jött, első körben kaliforniai utat terveztünk San Franciscóval, nemzeti parkkal. Mivel azonban egy texasi autós körutazás jóval olcsóbbnak mutatkozott, változtattunk a terven, és dél felé vettük az irányt. Zenének most egy klasszikus road trip nóta.

The Great State of Texas

- így hivatkozott otthonára Caldwell, a dallasi kollégám, amikor mondtam neki, hogy mire készülünk. Továbbá összerakott egy kb. 4 oldalas listát arról, hogy milyen helyeket érdemes meglátogatni Texas nagyvárosaiban, amiért utólag is hálásak vagyunk.

Klyde Warren Park, az autópálya fölé épített zöldfelület

December 25-én, karácsony napján indultunk útnak Dallas felé, ehhez egy 8 órás autóutat kellett kibírni, amihez Volvónk ismét jó szolgálatot tett. Késő délutánra értünk a belvárosba, és mivel ekkorra már az is zárva volt, ami egyáltalán kinyitott az ünnepnapon, csak egy belvárosi sétával köszöntöttük a várost. Nagy forgalom nem volt, viszont az egyik autópálya fölé épült belvárosi parkban (Klyde Warren Park) komoly tömeggel találkoztunk, akik családilag piknikeztek pólóban, rövidnadrágban. Ennek az élménynek sem volt komolyabb pozitív hatása a karácsonyi hangulatunkra. Innen belvárosi utcákon sétáltunk egészen a Dealey Plazáig (a Kennedy-gyilkosság helyszíne, amiről a későbbiekben még lesz szó), majd visszakanyarodtunk az autóhoz, és elmentünk hamburgert és pulled pork szendvicset vacsorázni egy kiülős-teraszos helyre, ha már ugye karácsony.

Vigyázó szemünket Dallasra vetettük

Texasról annyit érdemes tudni, hogy marha nagy, Alaszka után a második legnagyobb állama az USA-nak. Emellett pedig sajátos történelme van a földrajzi elhelyezkedése miatt, hiszen a korábban kialakuló, tőle északkeletre fekvő államok és a mai Mexikó között fekszik. Ezen a területen a 19. század első felében elég komoly versengés folyt a területeketért spanyol és francia (lásd a szomszédos Louisianát) befolyással. Texas 1836-ban nyerte el függetlenségét Mexikótól, ezután 8 évig önálló államként létezett, mielőtt az Egyesült Államok tagállamává fel nem vették. Ebből az időszakból származik a címben is szereplő becenév (Lone Star State), ami a független államiságra emlékeztet, és amely az állam zászlajában ma is jelen van egy nagy csillag formájában. A texasiaknak pedig ma is van egy amolyan "mi egy külön ország vagyunk az államok között" identitása.

Na de vissza Dallasba: az odautat követő napra sok programot terveztünk, reggel el is mentünk a George W. Bush Presidential Centerbe, ezzel a republikánusok 1-0-ra vezettek a meglátogatott elnöki emlékhelyek versenyében. A központ a fiatalabb George Bush teljes politikai pályafutását mutatja be a texasi kormányzóságtól az elnökségéig, kiemelve néhány komolyabb eseményt, pl. 9/11, terrorellenes harc, Katrina hurrikán, iskolai reformok, globális pénzügyi válság, illetve háttérbe szorítva kényesebb témákat (iraki háború, pénzügyi deregularizáció stb.).

Bámészkodók az ovális irodában

Az elnöki program után a White Rock Lake partján sétáltunk egy kiadósat. A tó partján van egy arborétum is, amit ezúttal kihagytunk, inkább séta közben elfogyasztottuk szendvicsebédünket, majd a belváros felé vettük az irányt.

Ezen a ponton említeném meg, hogy a Southfork Ranchre, a Dallas című tévéfilmsorozat fő helyszínére nem látogatottunk el, szóval ha valaki csak emiatt olvasná ezt a blogposztot, az ezen a ponton be is zárhatja az oldalt. Pedig ugye a Dallas a mi kis kelet-közép-európai identitásunk fontos része, az első nagy amerikai sorozat, amire a kilencvenes években eltöltött gyerekkoromból emlékszem. Sőt, a sorozat angol nyelvű Wikipedia-oldalán azt írják, Romániában hozzájárult a keleti blokk összeomlásához: a 80-as években Ceausescu engedélyezte a tévés vetítését az országban gondolván, hogy majd antikapitalista érzelmeket vált ki az emberekből a Jockey-féle erkölcstelen pénzhajhászat. A nép azonban nem volt annyira ostoba, hogy ne ismerje fel, mekkora különbség van a nyugati életmód és a Ceausescu-féle Románia életszínvonala között. Médiatörténeti kalandozásainknak itt most véget kell vetnem, ugyanis Dallasszal kapcsolatban a sorozaton kívül van egy másik esemény, ami kiemelkedően fontos: itt történt a Kennedy-gyilkosság.

Dealey Plaza, háttérben a vörös épülettel, melynek 6. emeletéről a gyilkos lövések jöttek

Márpedig az ikonikus helyszínt meg is látogattuk: a belvárosi, Dealey Plazánál lévő épületben nagy tömeg volt, aznap is sokan akarták megnézni a JFK életét és halálát bemutató múzeumot, aminek a neve egyébként The Sixth Floor Museum, mivel a hatodik emeletről jöttek az elnök halálát eredményező lövések. Megérte azonban kivárni a jegyvásárlásos sort, majd kávét szürcsölgetve várni a bejutásra, mert a hatodik emeletet körbejárni tényleg élmény volt. Az interaktív kiállításon nemcsak a gyilkosság körülményei vannak bemutatva, hanem maga a korszellem is, amiben Kennedy-t elnökké választották, elnöki munkássága is külön téma, valamint az, hogy miért szúrhatta a szemét bizonyos szélsőséges csoportoknak. A kiállítás úgy tárgyilagos, precíz és objektív, hogy közben megemlíti a különböző összeesküvés-elméleteket is, melyek a mai napig nyugtalanítják a fanatikusokat. Ezzel a republikánus-demokrata elnöki emlékhelyek versenye 1-1-re módosult.

A lövéseket ábrázoló makett

Ez pedig a kilátás a 6. emeletről

A JFK-sztorit magunk mögött hagyva a Reunion Tower felé vettük az irányt, amihez egy mindössze 15 perces séta vezetett. A Reunion Tower egy 470 láb (143 méter) magas kilátótorony, ennél többet nem is nagyon érdemes elmondani róla. Nyilván elég pazar kilátás nyílik fentről nemcsak a belvárosi, felhőkarcolókkal tarkított környékre, hanem a külvárosibb részek felé is. Ennél meglepőbb volt, hogy kettőnk közül Zsófinak jött jobban elő a tériszonya, úgyhogy néhány gyors fotó után teret engedtünk a nálunk profibb szelfituristáknak, és iszkoltunk is le a toronyból.

Kilátás magasból, enyhe tériszonnyal

Megérett az idő egy rendes vacsorára, úgyhogy Caldwell bennfentes ajánlását követve a Paradiso nevű olasz étterembe tértünk be, ahol istenien jót vacsoráztunk. Az én pizzám is nagyon jó volt, a köretnek rendelt friss saláta is, de főleg Zsófi marokkói húsgombócos tésztája volt igazán extra. Megérdemeltünk már egy igazán jó vacsorát. Az étterem egyébként a Bishop Arts District nevű negyedben van, ami nevéhez méltóan takaros kis kézműves boltokat rejt. Ezek egy részét jártuk kicsit körbe vacsora után, amolyan egészségügyi séta gyanánt.

Innen aztán visszatértünk takaros kis Airbnb-szállásunkra, ami egy családi ház mögötti külön kisház volt, az udvarról lehetett megközelíteni azon a részen, ahol a tyúkok is szaladgáltak.

Ennyi fért ebbe a posztba, hamarosan folytatjuk Austinnal és San Antonióval.

December 15-én volt fél éve, hogy itt vagyunk Amerikában. Két szempillantás alatt lett ősz, aztán tél és karácsony. Az ünnepi bejegyzésünkhöz szóljon egy kis Coldplay!

Két hete feldíszítettem a mini műfenyőnket, hiszem az amerikaiakhoz képest így is lemaradásban voltam. Az otthonról hozott díszek mellé vettem is párat, és készült néhány sólisztgyurmából. Végül helyes kis fa lett. Az ajándékozás, úgy döntöttünk, hogy idén elmarad. Illetve a mai bevásárlás során mindegyikünk kapott valami hasznos dolgot, aminek örültünk is. 

Furcsa belegondolnom, hogy ez az első igazán közös karácsonyunk Zsoltival. Az ügyeleteket és Győr-Nagykároly közötti 360 km távolságot (légvonalban- a szerk. KerekesZsolt) idén 8600 km-re cseréltük. Ilyen messze vagyunk most a családtól, barátoktól. Torokszorító azért. Szóval miközben a december 25-én induló texasi autós túrára készülünk, azért sokat gondolunk mindenkire, aki hiányzik. És eszünkbe jut az ecetes hal, a dominó, a sajtos puffancs, a húsleves, a sült oldalas, a zserbó és a madártejszelet (nagy-nagy sóhaj és nyálcsorgás).

Az idő őszies, de múlt héten a nagy hóban készítettünk pár képet. Ezzel kívánunk minden olvasónknak boldog karácsonyt és örömteli visszaszámlálást március végi hazalátogatásunkig. 

Északi irányban ugye tettünk már egy nagyobbacska körutazást (a tudósítás első része itt, a második pedig itt érhető el, ha valaki lemaradt volna korábban), délre pedig karácsony után tervezünk utazni, hogy felfedezzük Texas nagyszerű államát, úgyhogy a hálaadást követő hosszú hétvégét egy coloradói kiruccanással terveztük eltölteni.

Hálaadás napja után, melyről Zsófi számolt be az előző posztban, kora reggel útnak indultunk tehát Denver felé (by the way, zenei ajánlónkban ezúttal a nagyszerű denveri zenekar, a The Lumineers). Az útról túl sokat nehéz mesélni, tulajdonképpen nyugati irányban kellett vezetnünk nagyon sokat a Kansas és Colorado államokat keresztül szelő freewayen. Denverben aztán nem sok időt töltöttünk, ittunk egy sört egy kellemes brit kocsmában, majd megnéztük a belváros karácsonyi vásárral díszített részét. Ezután viszont mennünk kellett tovább, mivel a szállásunk Colorado Springsben volt, ami Denvertől délre fekszik még kb. 1,5 óra autózásra.

Denver, kapitólium, tél

Kortárs köztéri képzőművészet, pedig lenne mit fölseperni

A kifejezetten téli idő ellenére (az érkezésünket megelőző napokban komolyabb mennyiségű hó hullott, helyenként az utak is havasak voltak) szerencsésen megérkeztünk a szállásunkra, egy szimpatikus kisház volt csak a miénk a hétvégére.

A következő napon, szombat reggel aztán nagyon szeles időre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk, hogy beltéri programokkal indítjuk a napot. Először az Olympic Training Centert látogattuk meg,  Ez csak az egyike azon amerikai létesítményeknek, ahol az olimpiai csapat (Team USA) készül az ötkarikás játékokra, Colorado Springsben főleg beltéri, nyári olimpiai számokra készülnek az arra érdemes sportolók. Például azzal lehet arra érdemesnek bizonyulni, hogy az ember a hálaadást is edzéssel tölti családlátogatás helyett, mint ahogy erre láttunk is jónéhány példát. A körbevezetés alatt egyébként szembetűnő volt, hogy azért elég komoly az infrastruktúra, minden szükséges eszköz és körülmény a sportolók rendelkezésére áll ahhoz, hogy sikeresek lehessenek.

Itt most minden a Team USA-ről és a Road to Tokyóról szól

Utunk innen egy másik érdekesség, a II. világháborús repülés nemzeti múzeumába vezetett (csak hogy szó szerint fordítsam, National Museum of World War II Aviation). A vártnál sokkal komolyabb élményben volt itt részünk. Először egy rövid prezentációt kaptunk a második világháború eseményeiről és a kapcsolódó légi csatákról.

Zsófi éppen le van nyűgözve

A prezentáció alatt érdekes volt látni, hogy a földrészek nagyságát azzal érzékeltették, hogy egy Európa térképre rá volt vetítve Texas, hogy lám-lám, Európa alig nagyobb a déli államnál (Magyarországot természetesen pont nem fedte Texas). Az egykori veteránokból álló idegenvezető páros aztán gépről gépre vezetett minket a hangárokban, ahol kiválóan karbantartott korabeli bombázókat láthattunk.

Gyönyörű állapotú gépek, de borzasztó belegondolni, hogy hány ember halálát okozhatták

Annyira jó állapotban vannak ezek a gépek, hogy évente háromszor-négyszer ki is viszik őket repülni. A technikai részletek közé befért egy-két anekdota is arról, hogy az egyik idegenvezető hogyan dobta föl majdnem a talpát Vietnámban.

A múzeumi túrák után már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy Colorado Springs "óvárosi" részén (Old Colorado City) beültünk egy pizzériába, ahol meglepően jó olaszos pizzát ettünk (az eddigi legjobbat, mióta Amerikában vagyunk). Mindez elég energiát adott ahhoz, hogy végre kicsit több időt töltsünk a szabadban is, hiszen Coloradóba elsősorban a szabadtéri programok, hegyek, nemzeti parkok miatt érdemes menni.

Ebéd utáni utunk ezért az Istenek kertjébe, a Garden of the Gods-ba vezetett. Ez a hely egy vörös homokkő-képződményekből álló park Colorado Springs mellett, de igazából nehezen körülírható, úgyhogy inkább tessék megnézni az alábbi képgalériát.

Nyúllal is találkoztunk, nem csak őzekkel

Estére visszahúzódtunk a szállásunkra pihenni és felkészülni a másnapi kalandokra. A következő reggelen ugyanis nagyobb fába vágtuk a fejszénket: sikerült meggyőznöm Zsófit, hogy menjünk fel a Pikes Peakre, a környék egyik legikonikusabb hegycsúcsára. A 14 115 láb, azaz 4 302 méter magas hegycsúcsra kanyargós, de jó minőségű autóút vezet fel. Viszont ottjártunkkor sajnos az út utolsó hat mérföldje le volt zárva a havas-jeges időjárás miatt. Azért a látvány így sem volt gyenge, de erre a helyre talán megérné nyáron is visszamenni.

Pikes Peak, majdnem hegytető

A hegyről visszafelé jövet Manitou Springsben álltunk meg, ahol meglátogattuk a Miramont Castle-t. Ez a századfordulón épült kastély korhű, főleg viktoriánus stílusban berendezett múzeumként funkcionál, amihez képest meglepő lehet, hogy egy pap építtette és lakott benne az édesanyjával.

Itt már minden szoba karácsonyi díszítést kapott

Ebédre kinéztünk egy szimpatikus helyi sörfőzdét, a Manitou Brewing Companyben nemcsak jófajta helyi sört ittunk, hanem ebédeltünk is egy jót. Manitou Springs egyébként közvetlenül Colorado Springs mellett fekszik nyugatra, még közelebb a hegyekhez, úgyhogy az elhelyezkedése és a természetes vízforrásai teszik különlegessé. A környék további fontos látnivalója a Manitou Cliff Dwellings nevű hely, melyet ebéd után látogattunk meg. Ez tulajdonképpen egy indián lakóhelyeket rejtő sziklafal, de érdekessége, hogy eredetileg ezek az Anasazi indián törzshöz tartozó "lakásokat" nem itt, hanem Colorado állam délnyugati részén tárták fel, és a 20. század elején helyezték át őket a mostani helyükre műemlékvédelmi céllal. Ma ez egy jól bejárható hely, mellette múzeummal, ajándékbolttal, ahogy azt kell.

Indiánlakás kilátással

Mivel a délutánból maradt még egy kis idő naplemente előtt, egy közeli vízesést néztünk laza késő délutáni túrának. Vízesést viszont alig, vizet is inkább csak hó és jég formájában találtunk, de a kijelölt útvonalon azért egy emlékezetesen csúszkálósat túráztunk.

Úgynevezett vízesés

Kalandnak ennyi pont elég is volt arra a napra, visszahúzódtunk szálláshelyünkre, mert a következő nap is hosszúnak ígérkezett. Hétfőn délelőtt ugyanis vizsgázni kellett mennem Denverbe, úgyhogy korán keltünk. A vizsgám után (melynek részleteit most fedje jótékony homály) még ebédeltünk és sétáltunk egyet Denver belvárosában, megcsodálva a számunkra különösen kedves St. Elizabeth of Hungary katolikus templomot.

Nem tudtuk meg, hogy miért róla van elnevezve

A címben szereplő GPS-utasítással akkor találkoztunk, mikor elhagyva Denvert hazafelé tartottunk a 70-es főúton, hogy aztán egy jó 9 órával később visszaérkezzünk Kansas City-be. Colorado igen jó benyomást tett ránk, de annyi látnivaló van még ott, hogy reméljük, nyáriasabb időben is lesz még alkalmunk arra kirándulni.

Ezek az évvégi hónapok azért tartogatnak nekünk kulturális meglepetéseket Kansas City-ben. Tanulhattam volna mondjuk abból, hogy Budapesten a Vörösmarty téren az adventi vásár már november elején megkezdődik... Mégis meglepetés azzal szembesülni, hogy az itteni IKEÁ-ban a mini műfenyő már november közepén elfogy. Vagy hogy már napok óta teljes LED-sorban pompáznak a házak és egy-egy ablakban már fenyőt is látni, koszorút pedig az ajtóra tesznek és nem 4 gyertyával az asztalra. A nagy díszítés oka itt nem az advent, hanem a hálaadás. Zene ma Ray Lamontagne-től, akit volt szerencsénk élőben hallani.

A Carlyle saját karácsonyfája

Világszerte van hagyománya a különböző aratási ünnepeknek, az észak-amerikai 400 éves múltra tekint vissza. Az első hálaadást az 1620-as években tartották az Újvilágba bevándorlók. A gyerekeknek remekül mesélhető történet szerint a zarándokok (szó szerinti fordítása a "pilgrim" szónak) késő ősszel érkeztek a kontinensre, amikor már késő volt bármilyen veteményezéshez, ezért az első télen sokan haltak meg, éheztek. Volt harc is az indiánokkal, de végül békét kötöttek, és hála egy angolul tudó bennszülöttnek (Spanyolországban meg Angliában volt rabszolgasoron...) a következő évben már kukoricájuk és babjuk is volt. Mára az USÁ-ban november negyedik csütörtöke nemzeti ünnep (Kanadában október második hétfőjén tartják). A boltok rövidített nyitvatartással dolgoznak, de egy valamirevaló háziasszony/hobbiszakács családapa már jóval előbb megvette a pulykát. 

Zsolti munkahelyi csapata két héttel ezelőtt tartott hálaadási összejövetelt. Mindegyikünk készült valami étellel-édességgel-itallal. Mi a sült zöldségekért és rakott palacsintáért voltunk felelősek, de az Unicum is sikert aratott. Volt az asztalon pulyka, különböző köretek, mac&cheese (sajtos tészta, köretként eszik ilyenkor) és töltelék (stuffing, szárazabb mint a mi otthoni hústöltelékünk és külön szolgálják fel). 

Friends-giving, csoportkép, keresd Kerekeséket :) 

Kölcsöngyerek, kócos hajak

Hagyományosan ezen az estén kapcsolják fel a karácsonyi fényeket a Plaza környéken. Mióta megépültek az első épületek, azóta vannak fények is. Az eseményt a tévé is közvetíti, így mi sem maradhattunk le róla. Egy rövidített videót is mutatok és néhány saját képünket.

A hálaadás napját követő péntek a Black Friday, az 1950-es évek óta a karácsonyi vásárlási szezon nyitónapja. A kifejezést egy ipari magazin használta először, mert a munkások tömegesen jelentettek beteget ezen a napon, hogy négynapos hétvégéjük lehessen. Aztán persze a fogalom összefonódott a vásárló tömegekkel. Mi költekezés helyett ma autóba ültünk és nyugatra indultunk Colorado Springsbe. Következő bejegyzésünk erről a pár napról szól majd.

(A bejegyzés címét egy 1674-ben megjelent kassai énekeskönyv, a Cantus catholici hálaadó énekének címéből idéztem. https://mek.oszk.hu/05800/05873/html/rmkt0295/rmkt0295.html)

Az előrejelzések nem tévedtek, múlt héten hó lepte be Kansas City-t. (Zene egy klasszikustól, akiről mostmár elmondhatjuk, hogy élőben is hallottuk.) Előtte sikerült beszereznünk a téli ablakmosót, a gumiszőnyeget és a jégkaparót az autóba, aztán az amerikai tél szépen megmutatta magát kedden-szerdán.

Csütörtök este, Halloweenkor a gyerekek biztos télikabátos jelmezekben mentek portyázni, miközben a világító csontvázakat és más horrordíszeket olvadó hó borította az előkertekben. Utánanéztem egy kicsit, és meglepetésemre kelta eredetű az ünnep. Úgy hitték, hogy október 31-én a holt lelkek visszatérnek, és beköltöznek az élőkbe, akik ezt megelőzendő inkább félelmetes jelmezekbe bújnak. Egy másik jelkép, a faragott töklámpás ír eredetű. A legenda szerint az ördög egy nap meglátogatta a Jack O'Lantern nevű, részeges kovácsot, és meghívta a pokolba. De Jacknek semmi kedve nem volt menni, ezért felcsalta az ördögöt egy almafára, amire kereszt volt festve. Az ördög így szépen fennragadt a fán, és szorított helyzetében kénytelen volt megígérni Jacknek, hogy sose fog pokolra kerülni. Nos a komplikáció a kovács halála után kezdődött, mert így se a mennyországba, se a pokolba nem engedték be. Egy kis tüzet kért az ördögtől, amit aztán egy karórépába tett lámpásnak, hogy abban leljen megnyugvást. 

Mindenszentek-halottak napján a katolikus templomokban itt is ünnepi miserendet tartanak, de az otthon megszokott koszorú-krizantém-gyertyagyújtás elmarad. Hétvégén Zsoltival kisétáltunk egy temetőbe, és semmi ilyen nyomot nem találtunk. Talán ez a szokás hiányzik azért otthonról. Meglepő egyébként, mennyire különböző a temetkezési kultúra a miénktől, az álló sírköveken általában csak egy családnevet tüntetnek fel, körülötte pedig a földre fektetett névvel-dátummal ellátott kövek jelzik az elhunyt családtagok sírjait. A sírkövek mellett művirágok, de semmi egyéb. 

Forest Hill & Calvary Cemetery

Az utolsó blogbejegyzésem óta is voltak jó programjaink a városban. Ilyen volt például október 12-én a Porchfest. A koncepció egyszerű: családi házas övezetekben, verandákon, előkertekben játszanak zenekarok. A közönség álldogálva, üldögélve, pléden fekve hallgathat jobbnál-jobb zenéket. Idén csak egy helyszínre mentünk el a háromból, jövőre mindegyiket megnézzük majd. Nagyon hangulatos volt (ízelítő videók itt). Össze sem lehet hasonlítani Bob Dylan ülős koncertjével, aki jött, zenélt és tovább is állt Kansas Cityből, de szerencsére tanúja voltunk. 

A veranda feszt idei plakátja, az USÁ-ban nem egyedülálló azért ez a fesztiváltípus.

Roanoke negyed

Voltunk a gyalogtávolságban lévő Kauffman Memorial Gardenben is. Ebben a gyönyörű, szépen rendben tartott kertben található a sírja a Kauffmann házaspárnak. Ewing Kauffmann kivételesen tehetséges ember volt: gyerekként is kitűnt már az eszével, a világháborúban is szolgált, miközben a tengerészekkel folytatott kártyapartikon kisebb vagyont nyert, ügynök volt, majd saját gyógyszerészeti céget alapított a városban. Gazdagodott, de a pénzét nem öncélúan használta. Az ő nevéhez fűződik a Kansas City Royals baseballcsapat létrehozása, alapítványa foglalkozott a '70-es években újraélesztés oktatásával, napjainkban többek között hátrányos helyzetű fiatalok oktatását és vállalkozók fejlődését segíti. Ajánlom az alapítvány oldalát olvasnivalónak. 

Az emlékkert része ez a pavilon, ahol egy macska is lakik. 

Padok, kiülők várnak mindenkit.

Légies vaslányok

A missouri ősz szépségét a Powell Gardenben is kiélveztük. A botanikus kert 39 mérföldnyire van a lakásunktól, de megérte elautózni odáig. A terület egy George Powell nevű üzletemberé volt, és mielőtt a családi alapítvány kialakította volna a kertet, cserkésztábornak is adott helyet. A parkban van oktató jellegű rész almafákkal, szőlővel, konyhakerttel, fügebokrokkal, igazán esztétikus elrendezésben. Van még itt tó kis szigettel, prérire jellemző füves domb piknikre alkalmas hellyel, a tóparton lilaakác-lugas és padok, illetve egy gyönyörű fa-üveg kápolna. Képzelem milyen lehet tavasszal és nyáron, ha ősszel ilyen lenyűgöző. A téli szezont egy fesztivállal próbálják feldobni: a fákat, állványokat égősorral díszítik és a látogatók ünnepi fényárban sétálhatnak a kertekben. Nem utoljára jártunk itt.

A tó, háttérben a Marjorie Powell Allen kápolna

Kápolna belülről

A tetején bizony nem kúpcserép, hanem üveg van :)

A végére egy kép bizonyítandó, hogy nem sokat változtunk.

Az esetleg felszedett kilókat fedje homály.

Írjátok még a blogot? Többen kérdezték tőlem ezt, így gondoltam jelentkezem én is egy gyors bejegyzéssel, hogy mi újság felénk. Egyébként érdemes volt rágnom Zsolti fülét, hogy írja már meg a nyaralás folytatását, hangosan röhögtem egyes részeken. Zenének jöjjön egy kis Toto, hiszen szeptember végén nagyon jó kis ülős koncerten voltunk. 

Beköszöntött az ősz Kansas Cityben is. Ami azt jelenti, hogy a múlt hét elején még használnom kellett itthon is a légkondit, majd mintha elvágták volna, csütörtöktől már csak 9 fok van reggelente. És ugyan a fűtési szezon még várat magára, az ablakokban már megjelentek az égősorok, a Costcóban pedig már árulják a betlehemeket meg a karácsonyi csicsákat. 

Őszi Brush Creek, itt épp nem árad egy vihartól sem...

Ahogy egy cikkben olvastam: "Hallo-thanks-mas", avagy a halloweeni jelmezek már akciósak, a hálaadási pulykát még korai kitenni, a karácsony bezzeg közel van. 

A környéken két rendezvény is volt nemrég. Az egyik a Plaza Art Fair, ami egy összművészeti vásár. Több száz keramikus, festő, szobrász, fotós költözött sátrakba és árulták a műveiket számunkra még meg nem engedhető áron. :) 3 színpadon volt zene és néhány környékbeli étterem is kipakolt az utcákra.  

A másik esemény a Waterfire volt a Brush Creeken múlt hétvégén. Az első ilyen Kansas Cityben valószínűleg 2015-ben lett megszervezve egy nonprofit egyesület jóvoltából. Az ideit a Nelson-Atkins Múzeum lábától délre tartották. Hangulatos volt hallgatni a zenét és közben nézni, ahogy felgyúlnak a fények. 

Jövőre már mi is kempingszékkel és pokróccal megyünk.

Csónakokról meggyújtás és újratöltés

Egészen érdekes konstelláció.

Szóval írjuk a blogot. És bár gyorsan telik az idő, mégis lehet, hogy sikerült kicsit hozzászoknunk az itteni életünkhöz, és ritkábban jönnek az új élmények. Most már csak egy kicsit lepődünk meg azon, ha indonéz Desi barátnőnk vattacukor ízű szőlővel lep meg minket... :)

Ideje végre megírnom első amerikai kirándulásunk második részét: Zsófi beszámolója után most ott tartunk, hogy eltöltöttünk 2-2 napot Minneapolisban, valamint Duluthban (illetve annak környékén). Körutazásunk fele azonban ekkor még hátra volt, így az 5. napon megcéloztuk Milwaukee-t.

Zene a második részhez:

Az utunk nem volt túl kalandos, hacsak bizonyos helyszínek majdnem megtekintését kalandnak nem lehet nevezni. Úgy terveztük ugyanis, hogy útbaejtjük a környék egyik legszebb helyét, a Witches Gulch szurdokot. Mivel azonban nem tudtuk, hogy ezt a helyet csak csónakkal lehet megközelíteni (ez csak a helyszínen derült ki számunkra), inkább elvetettük a dolgot, mert mindezzel túl későn értünk volna Milwaukee-ba.

Útbaejtettünk azonban egy másik helyszínt, a wisconsini Madison várost. A város James Madisonról, az Egyesült Államok negyedik elnökéről kapta a nevét. Ennél talán csak az elhelyezkedése érdekesebb: két nagyobb tó közötti földszoroson fekszik. Ottjártunkkor éppen beindulni látszott az egyetemi élet, hiszen azon a héten kezdődött az őszi félév, mindez pedig a bulizó fiatalok számában volt tetten érhető. Egy kávézással egybekötött tóparti séta után megnéztük a belváros ékét, a Wisconsin State Capitolt, majd továbbindultunk Milwaukee felé.

Egészen úgy néz ki, mint egy kapitólium, ami nem csoda, hiszen az is

Milwaukee-ban is külvárosi szállásunk volt, viszont West Allis városrész egyik főutcáján, gyakorlatilag egy kocsma fölött volt a lakás. A lent zajló életből mindenesetre nem sokat érzékeltünk, a kis Airbnb-lakásban semmi extra nem volt, de az alapfunkciókat tudta. Az odafelé vezető úton bevásároltunk kedvenc áruházláncunk (Aldi) egyik útbaeső egységében, így vacsorára már nem is mentünk ki sehová.

A következő nap volt talán a legjobb az egész kirándulás alatt, de legalábbis ekkor láttam Zsófit a legtöbbet vigyorogni. Reggel ugyanis a Mitchell Parkba mentünk, ami egy hortikulturális konzervatórium füvészkert. Három különböző kupolából/csarnokból/dómból áll, azaz három különböző kontinens növényvilágát csodálhattuk meg. Tényleg nagyon szép volt, elég sok különböző növényfajt láttunk.

Zsófi éppen a virágokat csodálja

Milwaukee az egyik olyan amerikai város, ahol a legnépszerűbb sörök egyikét, a Millert gyártják. Így hát következő állomásunk a sörgyárba vezetett, ahol egy túra keretében ismerhettük meg a sörgyártás ottani folyamatát, illetve kóstolhattunk meg néhány pohárral az ott készült italból. Szuper volt a körbevezetés, és természetesen a csoportunk hangulata az elfogyasztott sörrel egyenes arányban emelkedett. A végén pedig még egy sört ihattunk a helyi bárban, a gyár ajándékboltjában pedig sajátmárkás poharakat is kaptunk. Szóval első amerikai sörtúrának elég jó volt (ezt megelőzően legutóbb Bruges-ben voltunk sörgyárlátogatáson, azért az sem volt rossz).

Habzó amerikai sört ittunk ennél azért kisebb kiszerelésben

Dél körül volt már tehát, amikor jókedvűen továbbutaztunk a belváros felé. Itt nyitnék egy rövid zárójelet azzal kapcsolatban, hogy az USA-ban ugye nincs zéró tolerancia az ittas vezetést illetően. Hogy ez miért van így, arról sokat lehetne beszélni, mindenesetre ezzel a jogi lehetőséggel már sikerült élnem néhány alkalommal, és azért hozzá kell tenni, hogy az élményeim nem feltétlenül pozitívak. Érthető, hogy 1-2 sör után az emberek nagy része még bőven képes hazavezetni, illetve a tömegközlekedés hiánya és az autózási szokások miatt az ittas vezetésnek nincs is igazán jó alternatívája ezekben az esetekben. De azért ittasan vezetni nem túl jó érzés, 1 sör után is érezhetően nehezebb koncentrálni, és a reakcióidő is drasztikusan meg tud növekedni. Azt hiszem, mi is igyekszünk majd minimálisra szorítani azon alkalmak számát, amikor akár csak kicsit is ittasan kell vezetnünk.

Visszatérve Milwaukee-ra, annak is belvárosára: egy parkolóban hagytuk az autót, majd gyalog indultunk el a változatosság kedvéért egy másik sörfőzde felé. A Lakefront Brewery okkal inkább helyi, mint a Miller, ide már leginkább ebédelni mentünk (a sörfőzdéknek itt jellemzően elég jó vendéglátó helyeik vannak korrekt konyhával), de azért lecsúszott mellé még egy sör is.

Milwaukee a tópart felől

Ebéd után aztán a Michigan tó partján sétáltunk egy nagyot kellemes napos időben. A belváros északi részének elég jó összeköttetése van a vízparkkal, illetve itt egy nagyobb zöld park (Veteran's Park) is van a tó partján. KImerítő sétánk után a belvárosba visszaérve ismét kávézás következett, majd továbbsétáltunk a Milwaukee folyó mentén. A folyó itt torkollik a Michigan tóba, a belvároshoz közelebbi részét pedig egész szépen beépítették, és a városlakók számára megközelíthetővé tették: van itt kávézó, étterem, egész hangulatos hely. Innen már a parkoló felé vettük az irányt, és visszaautóztunk a külvárosi Airbnb-lakásba.

Milwaukee folyó, belváros

Másnap felhagytunk az otthoni saját készítésű reggelivel, és lementünk az utcára egy közeli reggelizőhelyre. Elit kiszolgálást kaptunk, és nemcsak azért, mert mindössze egy másik asztalnál voltak csak vendégek korán reggel, hanem mert az ott dolgozó fiú tényleg kitett magáért: mindent elmagyarázott, végigkérdezte, hogy mit hogyan szeretnénk. Nem ez volt az első ilyen pozitív élményünk, kiszolgálásban, vendéglátásban tényleg elég jók az amerikaiak.

Reggeli után elhagytuk a lakást, és St. Louis felé indultunk. Az út itt sem volt rövid, úgyhogy ebédelni meg is álltunk egy Chick-fil-A-ben. Nevének megfelelően ez egy csirkés szendvicsekre specializálódott gyorsétteremlánc. Elég könnyű megszeretni, otthon is méltó ellenfele lehetne a KFC-nek. St. Louisba is elég későn érkeztünk tehát, de még késő délután itt is belefért egy gyors aldizás szakadó esőben. A szállásunk pedig Milwaukee-hoz hasonlóan itt is egy külvárosi főutcán volt. Mivel a várost aznap este tényleg elég komoly vihar érte el, ezért nem mentünk már sehova, inkább rákészültünk a következő napi kalandokra.

Másnap reggel ugyanis a belvárosba érve rögtön a legfontosabb látnivalót, a Gateway Archot látogattuk meg. Ez egy 192 méter magas és ugyanilyen széles ív a Mississippi folyó partján, mely a város legfontosabb jelképe. A 60-as években épült a nyugati expanzió szimbólumaként. Alatta látogatóközpont és múzeum működik, valamint innen lehet megközelíteni a "vonatokat", amelyek az ív tetejére visznek fel. Ezek egyenként nyolc kis kabinból álló közlekedési eszközök valahol a lift és a kisvonat között, amelyek az épület ívét lekövetve viszik föl és le a turistákat. A látvány persze egészen elképesztő fentről, de az élmény azért erősen klausztrofobikus.

Zsófi mosolya fent a Gateway Arch tetején még nem túl őszinte

A Gateway Arch után sétáltunk még a belvárosban, majd a Blues Museum felé vettük az irányt. A városnak híresen jó múltja van ebben a zenei műfajban, olyannyira, hogy ottjártunkkor éppen blues fesztivál is zajlott a városban.

A múzeum remekül hozta a műfaj történetét, népszerű előadók példáján mutatta be, hogy a blues mennyire erős hatással van és volt gyakorlatilag az összes ma létező könnyűzenei műfajra. Mindeközben pedig interaktív is a kiállítás, a látogatók a különböző játékokkal megalkothatják saját blues-nótájukat. A műfaj jelentőségét egy percben ezzel a fehérházas bulival foglalhatjuk össze:

Ezt követően az Anheuser-Busch sörgyár felé vettük az irányt, hiszen olyan rég voltunk már sörfőzdében. Ha valakinek ez a név nem sokat mond, akkor legyen elég annyi, hogy Budweisert gyártanak itt. A korábbihoz hasonlóan itt is finom sörrel kísértük le a még finomabb ebédünket.

Isteni volt a pulled pork szendvics

A délután további részében pedig meglátogattuk a Missouri History Museumot, aminek legtöbb tárlata ingyenes. Sok időnk nem volt zárásig, mindenesetre a Pulitzer-díjas fotók kiállítása egészen zseniális volt. Utána még a múzeum melletti parkban sétáltunk egyet, majd visszamentünk a belvárosba hallgatni egy kis bluest a fesztiválon.

Still got the blues

Másnapra, kirándulásunk utolsó napjára is terveztünk még egy kis programot: a Kansas City felé vezető úton az Onondaga barlangok felé tettünk még egy kitérőt. Itt nagyon jó kis barlangtúrán vettünk részt egy különleges cseppkőbarlangban. Zsófit azért kicsit felbosszantotta, hogy a mögöttünk sétáló családapa úgy gondolta, a kifejezett tiltás ellenére jó móka megtapogatni a több tízezer év alatt kialakult cseppköveket.

Belülről nem mindenhol volt ilyen világos

Összességében tehát elég tartalmasra sikerült az első komolyabb amerikai kirándulásunk. A nagyvárosok mellett kint a természetben is sok időt töltöttünk, nekem talán inkább utóbbi jelentett feltöltődést. A nagyvárosokkal kapcsolatban továbbra is szoknom kell, hogy ezeket elég jelentős soksávos autópályák szelik keresztül, kicsit hiányoznak az európaibb, óvárosi jellegű főtérrel rendelkező városok. Mindenesetre az itt meglátogatott városoknak is megvan a maguk érdekessége, látnivalója. Reméljük, hogy sok hasonló kalandban lesz még itt részünk. :)

Előnye és hátránya is van annak, hogy az USA majd' kellős közepén élünk. Amikor kiderült, hogy Zsoltit elengedik augusztus végén szabira, akkor több ötlet is felmerült bennünk, hogy merre menjünk az első hosszabb kirándulásunkra. Az óceánpartokat elvetettük, a forró déli helyeket szintén, és mivel a nagyobb, híresebb nemzeti parkok is kétnapi autózásra vannak, úgy döntöttünk, hogy inkább a "közelben" maradunk. Így a végleges tervünk egy Kansas City-Minneapolis-Duluth-Milwaukee-St.Louis-Kansas City körút lett. 9 nap, 8 éjszaka, 4 Airbnb-szállás, 1 autó, 2000 mérföld (több mint 3000 km). Zene ma az amerikai pitékről.

Aug. 24-én, szombaton megpakoltuk a kocsit, és nekivágtunk az útnak. Észak felé indultunk, átszeltük Iowát és délutánra Minneapolisban voltunk. Egyik külvárosi, családi házas övezetben elfoglaltuk első szállásunkat egy alagsori privát szobában (ahol megtapasztalhattuk a központi hűtőrendszer "áldásos" működését, FYI ha párnákkal próbálod eltorlaszolni az alacsony fali kifúvókat, akkor is a hideg levegő győz), aztán elindultunk a belvárosba. Minneapolis Minnesota állam legnagyobb városa, a Mississippi folyó partján fekszik. A Walker Art Center nevű kortárs galériának van egy szoborparkja, 1988 óta vannak itt különböző könnyen-nehezebben értelmezhető képzőművészeti alkotások. Van itt hatalmas kék kakas, harangon ugró nyúl, cseresznye hajlított kanálon, csengők egy hatalmas fán. Mindenesetre a város egyik leglátogatottabb helye ez, kezdésként ide jöttünk. Térképe itt.

A nehezen értelmezhető kék kakas, háttérben a székesegyház.

"Kanálhíd és cseresznye" esti fényekben.

A szobrok után megcsodáltuk a Szent Mária székesegyházat: modern templom gyönyörű ólomüveg ablakokkal, 1907-ben kezdték építeni és 1926-ban ez lett az Egyesült Államok első bazilikája. Aztán egy ír pubban vacsoráztunk, ahol szépen rájöttünk, hogy mindketten elfelejtettük a 3 éves évfordulónkat pár nappal azelőtt... Ilyen ez! :)

A folyóparti séta Minneapolisban több okból is érdekes. Egyrészt hosszan húzódik a gyalogos és kerékpárút (meglepően biciklibarát ez a nagyváros egyébként, este bérelt biciklivel tekertünk vissza a kocsihoz). Másrészt nem nagyon akarják letagadni, hogy alapvetően ipari céllal kezdtek építkezni a folyó környékén és a modern városkép része maradt például egy régi malom múzeummá alakítva (Mill City Museum). De az egyik legnagyobb látványosság a Mississippi egyetlen vízesése, a Saint Anthony Falls, amire pedig leginkább a Stone Arch gyaloghídról lehet rálátni. Lenyűgöző élmény.

Saint Anthony Falls a gyaloghídról

Másnap külvárosi részeken bolyongtunk kihasználva, hogy Minnesota a tavak, vizek állama. A Nokomis-tó partján parkoltunk, ahonnan a Minnehaha patak mentén végigvezető trailre csatlakoztunk. (A trail jelentése ösvény, csapás. Először inkább a kereskedelmi útvonalakra használták (pl. Oregon, California, Santa Fe trail) ezt a szót, mára már inkább túraútvonalakra, gyalogutakra. Vannak egészen hosszúak a nagybetűs túrázóknak, de ezek a városi, rövidebb szakaszok is kellemesen fárasztóak tudnak lenni.) Az út végül a 16 méter magas Minnehaha vízeséshez vezet. A patak mindkét partján van ösvény, ki lehet sétálni a Mississippi partjára, a beömléshez. 

Nem egy Niagara, de nekünk tetszett :)

Hogy adjunk egy kicsit a kapitalizmusnak, ebédelni a Mall of Amerika nevű helyre mentünk, ami az USA legnagyobb bevásárlóközpontja. 500-nál is több üzlet van benne (Nickelodeon vidámpark a közepén!), alapterülete 260.000 m2, tehát az Aréna Pláza 4-szer is elférne benne. Szóval finom volt életem első indiai ebédje, de inkább csak elcsodálkoztunk ezen a helyen. 

Aug. 26-án, hétfőn ismét útra keltünk, bár ez egy rövidebb vezetés volt csak északra (3 óra), a Felső-tó felé. Minnesota éghajlata kontinentális ugyan, de az autópálya mentén mégis egyre több volt a fenyő. Duluth a Lake Superior partján fekszik, látképe messziről egészen ipari, főleg vasérc kitermeléssel foglalkoznak még ma is. A vízparti sétánkat egy komoly eső próbálta meghiúsítani, sikertelenül persze (értsd: csak el kellett azért sétálnunk a világítótoronyig, csak meg kellett néznünk azt az emelhetős hidat, így hát bőrig áztunk, mert jó távol parkoltunk). A szállásunk itt is külvárosi volt, szintén alagsori, de az egyik legjobb a nyaralás alatt. Megtaláltuk a szekrényben a mobil melegítőt is, két nap alatt a cipőink is megszáradtak. 

Duluth, a Lake Superior partja, ítéletidőben. 

Aerial Lift Bridge

Másnap a környéken bolyongtunk. Az egyik kedvenc helyem Glensheen lett. A tó partján fekvő kastély a Congdon család tulajdona volt, 1905-ben kezdték építeni késő viktoriánus-federális (amerikai neoklasszicista) stílusban, de az art nouveau és az arts and crafts mozgalom (művészetek és kézművesség) hatása is megfigyelhető rajta. Ugyanazért szeretek skanzenbe járni, mint ilyen régi házakba, mert a korabeli bútorok, tárgyak között jobban el tudja képzelni az ember, hogy milyen életet éltek a múltban. Mennyire lehetett kényelmes a fotel vagy a kanapé, amire ledőltek ebéd után. A kastély egyedül bejárható, jelzett útvonalon a pincétől a padlásig, egy mobilalkalmazás segítségével nagyon sok plusz infóhoz jut az ember. A legérdekesebb részek talán a folyosóról szellőztethető öltözőszobák vagy a korabeli zuhany, bidé, a fürdőben lévő faláda titkára pedig a mosókonyhában derült fény (szennyesledobó). És mindez egy tengernagyságú tó partján.

Glensheen, szerintem érthető a lelkesedésem.

Nem egy Zsolnay, de mégis gyönyörű.

Romantikus kitérőnk után ebédeltünk Bettinél, a hely főleg a pitéiről híres (Betty's Pies). Következő állomásunk pedig a Split Rock világítótorony volt. A Felső-tó a Nagy-tavak közül a legnagyobb, legmélyebb, közel 200 folyó vagy patak táplálja. Miután 1905-ben egy nagy viharban 29 hajó sérült meg a parthoz közel, ezért létfontosságúvá vált egy világítótorony építése. Mivel földi útvonal nem vezetett a területre, ezért az építőanyagokat darukkal, később fogaskerekűvel húzták fel a sziklaszirtre, a torony mellett pedig lakóházakat is építettek a szolgálatot ellátóknak és családjaiknak. 1910-től 1969-ig üzemelt, ezidő alatt nem történt hajós baleset a környéken. 

Utolsó aznapi megállónk a Gooseberry Falls State Park volt. A Gooseberry folyó mentén könnyedén megközelíthetőek a vízesések, és mivel a legtöbb helyen egyáltalán nem mély a víz, a köveken keresztül besétálhatunk a lezúduló víztömeg elé/alá is akár. 

Az Egres Vízesés Nemzeti Park :)

Fent az út, alul pedig gyalogút.

A második bejegyzést Zsolti fogja írni, de talán befejezésnek megosztom, hogy többek között miért volt nagyon jó tapasztalat ez a nyaralás. Az itt töltött 3 hónap alatt is látom, hogy sok dolog miatt lehet szidni Amerikát. Viszont egyértelműen jó pont, hogy a levezetett 2000 mérföld alatt kevesebb, mint 2 dollár útdíjat fizettünk, a gyorsforgalmik minősége változó, de nem rossz ezeken vezetni. Nem kell benzinkutak után sem kutatni, ha az ember pisilni szeretne útközben. Kitáblázva 40-60 mérföldnyire mindenhol van ingyenes, tisztán tartott pihenőhely (rest area) mosdóval, automatákkal, padokkal, játszótérrel. Egy másik nagyon jó dolog, hogy rengeteg az állami park vagy természetvédelmi terület, ahol legtöbbször szintén találni látogatóközpontot. Persze a kényelem szülte utóbbi helyeket, de egyik se tolakodott bele a természetbe erőszakosan, szóval szerintem ezekért is piros pont jár. 

U.i.: a 4 hónapos házassági évfordulónkat már nem felejtettük el aug. 27-én. ;) 

Ági barátnőm szokta kérdezni, hogy "voltatok már valahol"? Nos, holnap indulunk kirándulni. De az első autós körtúránk és az annak szentelt posztok előtt hadd mutassam meg, hogy Kansas Cityben is van épp elég felfedeznivaló és "valahol".

Az első világháborús múzeum mellett voltunk még egy Fort Osage nevű helyen a Missouri partján, ez egy 1808-ban épített faerőd (hasonló, mint amit John Smith és társai rittyentettek a Pocahontasban...), ahol a katonai jelenlét mellett még fontosabb volt, hogy itt tudtak kereskedni az indiánokkal.

Természetesen meglátogattuk az állatkertet is, természetesen esőben és párában. A Kansas City Zoo hatalmas nagy, rengeteg állattal (sok fajt Zsoltival még nem láttunk vagy a létezésükről se tudtunk), különlegessége, hogy átszeli a Blue River, és egy hídon át lehet a szavannára eljutni. Lustábbaknak pedig ott az állatkerti vonat vagy a libegő, ami olyan magas, hogy még a zsiráfok se tudják megnyalni az ember lábát.

A libegő

Ha a szabadba vágyunk, akkor a közeli Jacob L. Loose Park lankái mellett rengeteg más zöldterület van a metro területén. A lakásunktól kb. 13 mérföldre van a Shawnee Mission Park. Autóval bejárható, de biciklis és gyalogút is van, nem beszélve a különböző kiránduló útvonalakról. A nagy tó partján homokos strand, kutyafuttató és több piknikezésre kijelölt és kiépített rész van. 

Nagy élmény volt még az egyik hétvégén az Overland Park Botanikus Kert és Arborétum is. A 121 hektáron elterülő kertbe jelképes összeg a belépő, és pólóra ragasztható matricát kapsz cserébe. A kiépített rész után több, nem túl megterhelő, rövid túraútvonal közül választhatsz, mindegyik mentén kisházra hasonlító ivókutak. Jól jött a nagy melegben. A meglepetés a nemzetközi szoborpark volt (ami inkább amerikai-kínai együttműködés eredménye). Nem utoljára voltunk ezen a helyen, az az érzésem. :) Térkép: https://www.opkansas.org/wp-content/uploads/downloads/Arboretum-Trail-Guide.pdf

Egy újabb patak: a Wolf Creek.

Kisvonatok

Monet kertje

De az egyik legkedvesebb hely, ahol eddig (sajnos csak egyedül, Zsolti nélkül) voltam, az a tőlünk sétatávolságban lévő játék és miniatűr múzeum (https://toyandminiaturemuseum.org/). Az egyik legnagyobb gyűjtemény ez az USA-ban. Imádnivaló és lenyűgöző élmény! Főleg a miniatűrök, hogy valaki 5 éven át dolgozik egy papírdoboz méretű házon, hogy oldalról bepillantva tökéletes, kicsinyített bútorokat lásson benne. De ott voltak még a kicsit kopottas babaházak, amikkel több mint 100 éve kislányok játszottak. Eszembe juttatta, hogy nekem is milyen jó kis játékaim voltak gyerekkoromban! 

A közelünkben lévő Nelson-Atkins Múzeumról és csodálatos gyűjteményéről most nem fogok írni, mert megér egy külön posztot, higgyétek el! 

Keresztanyám, Marika kérésére csatolok zenét is. Pont megfelelő folyóparti sétákhoz. 

Ahogy már említettem, a Country Club Plaza tulajdonképpen egy második belvárosként működik Kansas City-ben. Jó környék éttermekkel, üzletekkel, hotelekkel, múzeumokkal. A története is érdekes, mert a tudatos városépítés jó példája. A Brush Creek völgye nem sok dologról volt híres a századfordulón, az emberek inkább csak elhaladtak mellette. Csodák csodájára azonban J.C. Nichols, egy Európát is megjárt, ügyes üzletember, az 1920-as években mégis úgy gondolta, hogy itt kéne kialakítani Amerika első külvárosi bevásárlóközpontját és egy olyan környéket, ahová szívesen költöznek az emberek. A szkeptikus városiak által csak Nichols hülyeségének nevezett vízió végül pár év alatt megvalósult: a Plaza 18 épületből álló együttese automobillal is könnyen megközelíthető volt, kényelmesen lehetett parkolni (tankolni 8 helyen!), az üzletek belső udvaros, stukkós, vörös cserepes épületekben kaptak helyett szobrok és szökőkutak között (https://www.countryclubplaza.com/asset/get/99864). Érdekes, megnyugtató érzés itt lenni, talán az európaisága miatt.

A spanyol stílusú épületek.

Ez pedig maga a Brush Creek, illetve a Cancer Survivors Park (rákos betegségek túlélői).

Lassan aztán elkezdődött a lakóházak építése is a környéken. Itt jön képbe ismét egy nő! Nelle Peters Észak-Dakotában született 1884-ben. Mivel jól ment neki a matek és szépen rajzolt, a nővére meggyőzte, hogy keressen magának munkát egy építészirodában. Amikor saját irodát nyitott Kansas Cityben keresztnevét csak rövidítette a cégnévben. Első munkái kisebb házak voltak 15 dollárért, a tervekre ráírta, hogy No.25, így máris gyakorlottabbnak látszott. 1913-ban egy Phillips nevű kivitelező céggel társult és ezután tervezte meg többek között a Plaza nyugati részén lévő Költők negyedének egyes épületeit. Ügyelt a részletekre, főleg terracotta díszítést használt. A lakásokat úgy tervezte, mintha magának készítene valami tökéleteset, praktikusat. Azt hiszem, amikor először eljöttünk erre, akkor mindkettőnket a hely patinás hangulata ragadott meg. Az Irodalmi negyed épületeit írókról, költőkről nevezték el, több ingatlanos cég megosztva üzemeltető. Pár kép egyben: 

Sorban a névadók: James Russell Lowell, Robert Browning, Mark Twain, Eugene Field.

De van még a környéken David Copperfield, Churchill, Rousseau, Cezanne tiszteletére elnevezett ház is. A következő képen a Stevenson és Longfellow. Egyszer majd állóképként is :)

Mivel régi épületekről van szó, nincs konditerem, bel- vagy kültéri úszómedence (voltunk olyan helyen a környéken, ahol valamivel többért ezek mind meglettek volna). Érmével működik a mosókonyha az alagsorban (tisztára mint a koliban a Tömő utcában) és a szemetet is magadnak kell levinni az udvari konténerbe, viszont nagyon hangulatos negyed. Arról nem is beszélve, hogy sok a zöld terület a környéken, ahol rengeteg nyulat lehet  látni (és napközben szinte állandó a fűnyírás). Egy mosolygós Janet nevű nő mutatott nekünk a keresgélés során vagy 4 lakást és végül a Carlyle-ban találtuk meg az ideálisat, a 4. emeleten. Nem szőnyegpadlós, hanem parkettás. Nyomós érv volt a lakás mellett, amiért talán furcsán néztek ránk, hisz akkor szőnyeget kell venni. A lakbérben benne van a víz díja, a parkolásért és az áramért külön fizetünk. A lakásban van egy alap Google Fiber nevű internet szolgáltatás, ehhez csak egy modemet kellett beszereznünk, és lehetett még az alapon kívül jobb, gyorsabb csomagot választani elég borsos áron. 

A Carlyle tulajdonképpen a felsorolás elején szereplő Lowell ikre. A névadó: Thomas Carlyle (1795-1881), skót filozófus, író, fordító, történész, matematikus és tanár.

"Az ember nagy feladata nem az, hogy világosan lássa, amit a távol homályba burkol, hanem hogy megtegye azt, amit tisztán láthat, egy karnyújtásnyira."

A hotelt két hétig biztosította a cég, mi pedig pont ennek végén tudtunk beköltözni a lakásba, ahol festettek és kitakarítottak, mire szombat reggel megérkeztünk. Addigra már beszereztük a legfontosabb dolgokat (takarítószerek, mosószer :)), felpakoltuk a két bőröndöt és indultunk is az IKEÁ-ba. Estére már volt matracunk, ebédlőasztalunk és székeink. Két nap múlva megjött a 13 dobor+gitár otthonról, így egyre otthonosabban éreztük magunkat. Ahogy előzőleg különböző lakberendezési áruházakban jártunk, konstatáltuk, hogy még mindig a svéd vonal áll az ízlésünkhöz közel. A következő napokban-hetekben sokszor jártunk még az IKEA felé, apránként vettünk két fotelt, két polcot és egy kanapét. Zsoltival így volt alkalmunk legózni és jókat vitatkozni (a teóriám, hogy párterapeuták pénzelik az IKEÁ-t, mert egy-egy bútor összeszerelése kapcsolatpróbáló dolog), a végére pedig profi lettem a csomagolóanyagok kompaktálásában is. A facebook Marketplace-en kedves férjem kitartó munkával talált egy használt dohányzóasztalt, egy szőnyeget, egy tévét, ágykeretet és egy tévéállványt (ugyanabból a családból a pesti lakásban van két polcunk). Jóval olcsóbb használtan bútort venni, mégha van is rajtuk egy-egy apró karcolás. Törekedtünk arra, hogy a kisebb bútorokat akár két év múlva haza is tudjuk majd küldeni és az otthoni lakásba is passzoljanak. Ami marad, azt valószínű mi is ugyanígy meg fogjuk hirdetni. 

A lakás alaprajza: 65 nm, gépesített konyha, 3 beépített és 1 besétálós gardrób. 

A kopár lakásból lassan olyan hely lett, ahova jó hazaérni. Egyre otthonosabb. És tudom, hogy nem szabad tárgyakhoz ragaszkodni, de olyan jó, hogy felkerült a falra a naptárunk, a lakásavatóra kapott ajtódísz vagy az Anyától kapott két tűzzománc kép. A többi érzés meg majd jön magától.