Zsófival sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan is töltsük el első amerikai karácsonyunkat. Mivel a hazalátogatást csak pár hónappal későbbre terveztük, több utazási lehetőség is szóba jött, első körben kaliforniai utat terveztünk San Franciscóval, nemzeti parkkal. Mivel azonban egy texasi autós körutazás jóval olcsóbbnak mutatkozott, változtattunk a terven, és dél felé vettük az irányt. Zenének most egy klasszikus road trip nóta.

The Great State of Texas

- így hivatkozott otthonára Caldwell, a dallasi kollégám, amikor mondtam neki, hogy mire készülünk. Továbbá összerakott egy kb. 4 oldalas listát arról, hogy milyen helyeket érdemes meglátogatni Texas nagyvárosaiban, amiért utólag is hálásak vagyunk.

Klyde Warren Park, az autópálya fölé épített zöldfelület

December 25-én, karácsony napján indultunk útnak Dallas felé, ehhez egy 8 órás autóutat kellett kibírni, amihez Volvónk ismét jó szolgálatot tett. Késő délutánra értünk a belvárosba, és mivel ekkorra már az is zárva volt, ami egyáltalán kinyitott az ünnepnapon, csak egy belvárosi sétával köszöntöttük a várost. Nagy forgalom nem volt, viszont az egyik autópálya fölé épült belvárosi parkban (Klyde Warren Park) komoly tömeggel találkoztunk, akik családilag piknikeztek pólóban, rövidnadrágban. Ennek az élménynek sem volt komolyabb pozitív hatása a karácsonyi hangulatunkra. Innen belvárosi utcákon sétáltunk egészen a Dealey Plazáig (a Kennedy-gyilkosság helyszíne, amiről a későbbiekben még lesz szó), majd visszakanyarodtunk az autóhoz, és elmentünk hamburgert és pulled pork szendvicset vacsorázni egy kiülős-teraszos helyre, ha már ugye karácsony.

Vigyázó szemünket Dallasra vetettük

Texasról annyit érdemes tudni, hogy marha nagy, Alaszka után a második legnagyobb állama az USA-nak. Emellett pedig sajátos történelme van a földrajzi elhelyezkedése miatt, hiszen a korábban kialakuló, tőle északkeletre fekvő államok és a mai Mexikó között fekszik. Ezen a területen a 19. század első felében elég komoly versengés folyt a területeketért spanyol és francia (lásd a szomszédos Louisianát) befolyással. Texas 1836-ban nyerte el függetlenségét Mexikótól, ezután 8 évig önálló államként létezett, mielőtt az Egyesült Államok tagállamává fel nem vették. Ebből az időszakból származik a címben is szereplő becenév (Lone Star State), ami a független államiságra emlékeztet, és amely az állam zászlajában ma is jelen van egy nagy csillag formájában. A texasiaknak pedig ma is van egy amolyan "mi egy külön ország vagyunk az államok között" identitása.

Na de vissza Dallasba: az odautat követő napra sok programot terveztünk, reggel el is mentünk a George W. Bush Presidential Centerbe, ezzel a republikánusok 1-0-ra vezettek a meglátogatott elnöki emlékhelyek versenyében. A központ a fiatalabb George Bush teljes politikai pályafutását mutatja be a texasi kormányzóságtól az elnökségéig, kiemelve néhány komolyabb eseményt, pl. 9/11, terrorellenes harc, Katrina hurrikán, iskolai reformok, globális pénzügyi válság, illetve háttérbe szorítva kényesebb témákat (iraki háború, pénzügyi deregularizáció stb.).

Bámészkodók az ovális irodában

Az elnöki program után a White Rock Lake partján sétáltunk egy kiadósat. A tó partján van egy arborétum is, amit ezúttal kihagytunk, inkább séta közben elfogyasztottuk szendvicsebédünket, majd a belváros felé vettük az irányt.

Ezen a ponton említeném meg, hogy a Southfork Ranchre, a Dallas című tévéfilmsorozat fő helyszínére nem látogatottunk el, szóval ha valaki csak emiatt olvasná ezt a blogposztot, az ezen a ponton be is zárhatja az oldalt. Pedig ugye a Dallas a mi kis kelet-közép-európai identitásunk fontos része, az első nagy amerikai sorozat, amire a kilencvenes években eltöltött gyerekkoromból emlékszem. Sőt, a sorozat angol nyelvű Wikipedia-oldalán azt írják, Romániában hozzájárult a keleti blokk összeomlásához: a 80-as években Ceausescu engedélyezte a tévés vetítését az országban gondolván, hogy majd antikapitalista érzelmeket vált ki az emberekből a Jockey-féle erkölcstelen pénzhajhászat. A nép azonban nem volt annyira ostoba, hogy ne ismerje fel, mekkora különbség van a nyugati életmód és a Ceausescu-féle Románia életszínvonala között. Médiatörténeti kalandozásainknak itt most véget kell vetnem, ugyanis Dallasszal kapcsolatban a sorozaton kívül van egy másik esemény, ami kiemelkedően fontos: itt történt a Kennedy-gyilkosság.

Dealey Plaza, háttérben a vörös épülettel, melynek 6. emeletéről a gyilkos lövések jöttek

Márpedig az ikonikus helyszínt meg is látogattuk: a belvárosi, Dealey Plazánál lévő épületben nagy tömeg volt, aznap is sokan akarták megnézni a JFK életét és halálát bemutató múzeumot, aminek a neve egyébként The Sixth Floor Museum, mivel a hatodik emeletről jöttek az elnök halálát eredményező lövések. Megérte azonban kivárni a jegyvásárlásos sort, majd kávét szürcsölgetve várni a bejutásra, mert a hatodik emeletet körbejárni tényleg élmény volt. Az interaktív kiállításon nemcsak a gyilkosság körülményei vannak bemutatva, hanem maga a korszellem is, amiben Kennedy-t elnökké választották, elnöki munkássága is külön téma, valamint az, hogy miért szúrhatta a szemét bizonyos szélsőséges csoportoknak. A kiállítás úgy tárgyilagos, precíz és objektív, hogy közben megemlíti a különböző összeesküvés-elméleteket is, melyek a mai napig nyugtalanítják a fanatikusokat. Ezzel a republikánus-demokrata elnöki emlékhelyek versenye 1-1-re módosult.

A lövéseket ábrázoló makett

Ez pedig a kilátás a 6. emeletről

A JFK-sztorit magunk mögött hagyva a Reunion Tower felé vettük az irányt, amihez egy mindössze 15 perces séta vezetett. A Reunion Tower egy 470 láb (143 méter) magas kilátótorony, ennél többet nem is nagyon érdemes elmondani róla. Nyilván elég pazar kilátás nyílik fentről nemcsak a belvárosi, felhőkarcolókkal tarkított környékre, hanem a külvárosibb részek felé is. Ennél meglepőbb volt, hogy kettőnk közül Zsófinak jött jobban elő a tériszonya, úgyhogy néhány gyors fotó után teret engedtünk a nálunk profibb szelfituristáknak, és iszkoltunk is le a toronyból.

Kilátás magasból, enyhe tériszonnyal

Megérett az idő egy rendes vacsorára, úgyhogy Caldwell bennfentes ajánlását követve a Paradiso nevű olasz étterembe tértünk be, ahol istenien jót vacsoráztunk. Az én pizzám is nagyon jó volt, a köretnek rendelt friss saláta is, de főleg Zsófi marokkói húsgombócos tésztája volt igazán extra. Megérdemeltünk már egy igazán jó vacsorát. Az étterem egyébként a Bishop Arts District nevű negyedben van, ami nevéhez méltóan takaros kis kézműves boltokat rejt. Ezek egy részét jártuk kicsit körbe vacsora után, amolyan egészségügyi séta gyanánt.

Innen aztán visszatértünk takaros kis Airbnb-szállásunkra, ami egy családi ház mögötti külön kisház volt, az udvarról lehetett megközelíteni azon a részen, ahol a tyúkok is szaladgáltak.

Ennyi fért ebbe a posztba, hamarosan folytatjuk Austinnal és San Antonióval.