Zsófi kicsit in medias res kezdte a blogolást, úgyhogy mondtam neki, hogy én majd írok egy kis előzménysztorit.

Szóval a munkahelyemen tavaly kezdtem el mondogatni a feletteseimnek, hogy engem érdekelne ez a secondment  dolog (ez a terminus technicus terjedt el cégen belül valamiért, nem pedig a kiküldetés/kirendelés). Úgyhogy amikor év elején, valamikor január végén beesett ez a konkrét lehetőség, akkor Zoli, a coachom, minden direktori hatalmát latba vetve ajánlott engem az amerikai cégnek. Egy ilyen cégen belüli pár éves nemzetközi áthelyezés nyilván nagyon jó lehetőség, hiszen addig sem az otthoni kollégákat fárasztom a szóvicceimmel annak végeztével az otthoni cégnél kamatoztathatom majd a nemzetközi tapasztalatot.

Úgyhogy néhány rövid telefonos interjút és további egyeztetést követően mondták, hogy akkor június 24-től várnak sok szeretettel a Kansas City-ben lévő irodához. Amikor ez valamikor február végén/március elején biztossá vált, elég idő mutatkozott arra, hogy addig is mindent elintézzünk otthon, beadagoljuk a családnak a két éves tengeren túlra költözésünket stb. Aztán ez az idő persze kellően rövidnek bizonyult ahhoz, hogy mindent tényleg el is tudjunk intézni...

Azért egy gyors szervezésű, szűk családi körű esküvőt sikerült összehozni a vízumügyintézés első lépéseként.

A család egyébként látszólag jól fogadta a hírt, persze egyik szemük sír, a másik nevet (ahogy nekünk is). Anya azért biztos reménykedett abban, hogy a külföldre költözés jó alkalom lesz arra, hogy végre levágassam a hajam. Ez nem történt meg, de június elején elköszönésképpen azért körbeturnéztuk a családot Zsófiéknál (Győrben és környékén) és nálam is (Erdélyben).

A barátoktól, kollégáktól kapott rengeteg jókívánságot és ajándékokat kell még mindenképpen kiemelni, én például a kollégáimtól iszonyat jó búcsúajándékokat kaptam, bár a Máté Péter bakelitet nem hoztuk végül magunkkal. :( A kaparós USA-térkép viszont itt van velünk, az alapján igyekszünk majd dokumentálni az utazásainkat.

Lehet, hogy írunk majd valamikor az adminisztrációs ügyintézésekről is (útlevél, vízum, bank, otthoni szolgáltatók, lakáskiadás, költözés/költöztetés, meghatalmazások stb.), bár ezek lehet, hogy csak nekünk tűnnek utólag viccesen drámainak, és lehet, hogy igazából ez az unalmasabb része a történetnek. A lényeg, hogy majdnem mindent sikerült elintézni, és persze nekem is otthoni munkáimat is csak majdnem sikerült befejezni, de június 15-én útra keltünk Kansas City felé.

Amit előzetesen tudtunk a városról:

• innen röpíti el a forgószél Dorothy-t és Toto kutyáját;
• a város nevét viselő Kansas együttes (amely ma már kb. tatarocknak számít), ilyen remek slágerekkel bír;
• amit amerikai kollégám, Donald mesélt a városról: "Kansas City? Very good food! But it's like in the middle of nowhere..."
• a Sporting Kansas City csapatában három magyar játékos is rúgja a bőrt, ráadásul az edzőjük is magyar származású;
• felületes Google-keresések eredménye: legjobb barbecue, menő zenei szcéna (főleg jazz), sok szökőkút;
• illetve amit a budapesti amerikai nagykövetségen David konzul kiemelt az interjúnk alkalmával, hogy nagyon kedvesek itt az emberek.

Ennyi információ kezdetnek nem volt túl sok, de legalább a legtöbb dolgot testközelből tanulhattuk, tapasztalhattuk meg. De erről majd a későbbiekben.

E blogposzthoz illő zene: